A külföldön megjelent könyvet 1970-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazta a Nobel-bizottság. Átvenni azonban csak később volt lehetősége, mivel az akkori szovjet hatóságok a már oroszul olvasható regényt egyáltalán nem értékelték, és szerzőjét mint a szovjet állam ellenségét kiutasították. Visszatértéig az Egyesült Államokban élt.

Szolzsenyicin könyve olvastán állandó volt az összehasonlítás kényszere az azonos rendszerek szerint szerveződött román börtönök és munkatáborok hasonlósága miatt. Jómagam több mint öt évet éltem a szamosújvári börtönben politikai vádakkal, így megismerhettem a szovjet mintát átvevő román börtönéletet.

Szolzsenyicint barátjával levelező katonatisztként a háború napjaiban tartóztatták le, mivel a levéltitkot szabályozó törvény sem a Szovjetunióban, sem Romániában nem volt egyéb fölösleges szövegnél. Levélváltásuk „kifogásolható” véleményeket tartalmazott. (Kiderült, hogy Árpád öcsém nekem írt levelét is ellenőrizték. Ő egyikben a „diplomata” szót használta, mire beidézték, és megkérdezték, milyen diplomatával levelez. Öcsém akkor jött rá, hogy „diplomás” helyett használta a „diplomata” szót. Kihallgatója elfogadta a botlást, elengedte.) Elnézését kérem az olvasónak, de a párhuzam annyira tanulságos, hogy nem hagyhattam ki. A továbbiakban is folytatom majd az összehasonlítást, mivel a két diktatúra semmiben nem különbözött.

A tavalyi könyvnapon a Szolzsenyicin-könyv azon részét olvastam fel, ahol a foglyot besúgásra próbálja (sikertelenül) meggyőzni a politikai tiszt. Annyira hiteles, hogy azt csak az tudja, akit szintén a börtönben igyekeztek minden ígérettel rávenni a társai elárulására. Sikertelenül azonban, amit igyekeztek is megbosszulni. De legalább tiszta maradtam, miként a rab Szolzsenyicin is.