Korunk tipikus művészpályája az övé a romániai rendszerváltás előtti egzisztenciális pályakezdés minden nyűgével, majd az azt követő újabb útkeresésekkel. Székely Géza képzőművésszel, a csernátoni IKA-alkotótábor kezdeményezőjével többek között a sztárcsinálásról és a gyerekrajzok „akkumulátortöltő” szerepéről beszélgettünk.
– Csernátoni kisiparos-kézműves-földművelő családba született, saját kézzel létrehozott tárgyak világába. Mindig bejárása volt az asztalosműhelybe fúrni-faragni?
– Természetesen, folyamatosan ez a világ vett körül. De nem csak, hiszen édesanyám nagyon szépen kézimunkázott, kötött csipketerítőktől kezdve faliszőnyegekig sokfélét alkotott. Mindenhová őt hívták felvetni az osztovátát, mert akkoriban még valamennyi háznál szőttek rongyszőnyeget. Idős Haszmann Pálék faragókört tartottak, oda is szívesen járogattam. Amikor felmerült, hogy a Damokos-kúriában múzeumot rendeznek be, gyerekként én is részt vettem a szemételtakarításban, tárgyak gyűjtésében. Egyébként már óvodáskoromban felfigyeltek a rajzszeretetemre. Folyóiratokban, könyvekben megjelenő ábrázolásokat másoltam, az Árpád-házi királyokat, az Egri csillagok egy régi változata például nagyon szép illusztrációkkal volt ellátva, azokat igyekeztem reprodukálni. Olvasni is szerettem, de nagyon csábítottak a képek, az ábrák.
– Ki döntötte el, hogy egy ilyen „rajzolékony” gyermeket szakemberhez kell vinni?
– Szerintem édesapám. Ő rendszeresen járt Kézdivásárhelyre, ott dolgozott. Amikor befejeztem a hatodik osztályt, azt mondta, menjünk be, lássuk, mit mond Kosztándi Jenő. Emlékszem, kitett nekem egy fekete vázát, azt rajzoljam meg, utána azt mondta, na jó, próbáljuk meg. Azt követően minden csütörtökön délután bejártam hozzá órára. A marosvásárhelyi művészeti líceumba 1973-ban kerültem az ő ajánlására. Ott olyan légkör uralkodott, melyben kicsi művészeknek érezhettük magunkat. Igényes tanáraink voltak, Nagy Pál vagy Molnár Dénes elemzései arról árulkodtak, hogy időt és energiát nem kímélve igyekeznek fejleszteni a bennünk mocorgó képességeket. Egyfajta hierarchia is kialakult. Magamat inkább szorgalmasnak tartottam. Viszont ellenszegültem a megszokott kollégiumi rendnek, mondván: nem fogom senki gatyáját, sem zokniját mosni! Sőt, a kisebb társaimat is megvédtem. Ma is a jóra való törekvés mozgat. Sosem felejtem, hogy Nagy Pál azt mondta: A művészet nem lóverseny; az legyél, aki vagy!
– Meglehetősen keveseknek sikerül, akár pillanatokra is, kibújni a bőrükből. Ha önnek esetleg mégis, kinek a bőrébe bújt volna bele?
– Az alkotási folyamat nagy tehertétel. Nem folyamatos diadalmenet, hanem örök vívódás. Persze hellyel-közzel kevéske fény is irányul ránk, de a művész élete a folyamatos kételyek színtere. Talán leginkább Barcsay Jenő bőrébe bújnék szívesen. Lehet, hogy Európában nem ismerik, de szerintem akármelyik nagysággal egy lapon lehet emlegetni. A magyar képzőművészetben meghonosodó modernitás az ő, illetve tanítványai hatására alakult, alakul nagyrészt. Tisztelem Paul Klee-t, aki zenésznek indult, de rájött, hogy a képzőművészetnek rengeteg kiaknázatlan területe van. Nagymértékben bele tudott helyezkedni a gyerekrajzok világába. Lenyűgöző az a fajta magától értetődő természetessége, mellyel új világot teremt mondhatni a semmiből. Olyan témákkal képes előjönni, amelyek olykor bagatellnek, jelentéktelennek tűnnek, általa mégis jelentőségteljesekké válnak.
– A rendszerváltásig tanárként dolgozott Torján, száz meg száz gyermek rajzainak megszületését láthatta, igazgathatta. Mit várt el egy gyermektől? Egyáltalán: mire utalhatnak a gyerekrajzok?
– A gyerek örök, csak a világ változik körülötte. Jómagam a gyerekrajzok révén találkozom újra és újra önmagammal. Alkotótáborokat mondtam le, hogy nyaranta foglalkozhassam mostanság a csernátoni gyerekekkel. A fizetségem a lelki öröm, a felfrissülés, amely stimulál, segít a visszapillantásban, a gyökerekhez való visszatalálásban. Mert az erőforrásaink idővel bizony megkopnak, rendszeresen töltekeznünk szükséges! A gyerekekkel való foglalkozás pedig bátorságot, erőforrást kölcsönöz ahhoz, hogy az ember tovább foglalkozzon a saját ügyeivel, továbbvigye a munkásságát.
– A napokban zajlott az ön által kezdeményezett és szervezett csernátoni IKA-alkotótábor, immár a nyolcadik. Milyen hívószavak mentén áll össze egy ilyen rendezvény, hogy ugyanakkor a művészi autoritás és kezdeményezőkészség se csorbuljon?
– Semmilyen irányzékot nem szoktam megadni. Legfeljebb javasolok, de azt is fakultatív ajánlásként. Idén például az Apáczai-évfordulót. Azt is szoktam jelezni, hogy vegyék figyelembe a helyi sajátosságokat, a falu arculatát. Annak szellemiségét használják inspirációs forrásként. De ha valakinek van egy bejáratott vagy éppen alkalomadtán őt foglalkoztató témája, kivitelezheti, folytathatja azt bármilyen korlátozás nélkül. Néha azonban jó, ha az ember némiképp lelép a maga kitaposott ösvényéről: talán még hasznára is válhat! Azáltal is, ha Csernátonban egyszerűen csak dokumentálódik, vázlatokat, fotót vagy videofelvételt készít, melyek mentén esetleg a hazatérését követően, egy későbbi alkotásban esik le a tantusz.
– Bizonyos léptékű vitát gerjesztett annak idején az Erdélyi Művészeti Központ Sepsiszentgyörgyön való létrehozása. A Kolozsvár központú művészvilág megbékélt azóta a helyzettel?
– A művészeti élet főleg önkiteljesítő. Mindenki hozza a maga kis szeletét, amelyek aztán összeadódnak. Jó, hogy van az EMŰK, a Barabás Miklós Céh, és jó, hogy van az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete. Valamennyi rendszerez, egyfajta irányultságot ad, ugyanakkor élő érdekérvényesítő szerepet is játszik, ami nagyon fontos ebben az atomizálódott világban. Ugyanakkor hiszem és vallom, hogy a művészetnek nemzeti jellege is van. Mert bár különböző hatások érik a művészeket ebben a kinyílt világban, mindenki valamilyen módon tájhoz, hagyományhoz kötött gyökerekkel rendelkezik. Az EMŰK létrejöttét pozitív fejleménynek tartom, de azt mondanám, lehetne máshol is hasonló intézmény. Hasznosnak tartanám, ha az erdélyi magyar képzőművészet több csatornán működne, akár már meglévő műemlék épületekbe is lehetne gyűjteményeket létesíteni. Ennek persze elsősorban anyagi feltételei vannak. De arra az összetett, jelentős problémára is figyelnünk kellene, hogy életművek tűnnek, tűnhetnek el, ha az utódok nem tartják fontosnak a megőrzésüket. Szerintem az EMŰK-nek ez is feladata lehetne, de egyelőre egyfajta elitista szemléletet érzékelek.
– Az elit első olvasatban minőséget sugall. Mitől kap mégis más hangsúlyokat is?
– Az igazi művészet szerintem nem utánérzés, hanem személyes mondanivaló kérdése. Nyilván vannak olyan nagy formátumok, akik megérzik, hogy túl a divaton miről szól a világ mélyebben gördülően. Pilinszky János azt mondta: Kafka idejében jobbára úgy vélték, hogy Thomas Mann szól belőle. Persze azóta kiderült, hogy a 20. század mégis inkább Kafka „védjegye”. A művészetek terén ma elsősorban a művek piacalapú megítélése uralkodik, amely a trendiségből indul ki. Abból például, hogy valamelyik híres galéria épp kit futtat. Holott az idő, a művészettörténet sokszor a magányos, korukban meg nem értett művészeket igazolta. Csontváry eseténél jobb példát keresve sem találhatnánk. Vagy Nagy István, aki jószerint „belehalt” saját művészetébe. Azóta pedig megbecsült, elismert művészként alakítja szemléletünket, gondolatvilágunkat. Jómagam ugyanis úgy képzelem el a művészetet, mint egy nagy épületet, amelyben mindennek és mindenkinek megvan a maga szerepe, hogy az épület szervesen létezni tudjon. Ezért gondolom, hogy bármelyik művészeti központnak feladata kellene hogy legyen a helyi kezdeményezések táplálása, a köztudatban való meghonosítása. A gyerekeket ezért is kell minél korábban közelebb vinni a művészethez. Többek között ezért szoktam őket elvinni különböző tárlatnyitókra, művészeti eseményekre. Alkalomadtán a felnőtt, ismert képzőművészek alkotásaival együtt az ő képeiket is kiállítjuk a különböző IKA-tárlatokon. Ha ekképpen a szülők érdeklődését is sikerül felkelteni, minden bizonnyal elkezdődik, elkezdődhet valami előre mutató, a művészet ügyét szolgáló fejlemény.
Székely Géza
Grafikus, festőművész, képzőművész tanár, művészetszervező. Alsócsernátonban született 1958-ban. Tanulmányait Nagy Pál, Bordi Géza, Török Pál, Hunyadi László, Molnár Dénes és Feszt László keze alatt a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumban és a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte. Grafikái sokszorosított és vegyes technikákban készülnek, legkedveltebb műfaja a rézkarc. Nyugdíjazásáig közel negyven éven át tanított óvodától egyetemig. Díjak, elismerések: a Magyar Nemzeti Kulturális Minisztérium Alkotói Ösztöndíja (2001), a Szentendrei Régi Művésztelep Alapítvány Ösztöndíja (2004), a Makói Nemzetközi Alkotótábor szakmai díja (2004), MROE-díj (2011), Magyar Arany Érdemkereszt (2012), az EMKE Szolnay Sándor-díja (2013), Mentor-díj (2014). Művészpedagógiai tevékenységét a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete emlékplakettel ismerte el. Életművét egyéni és csoportos kiállítások során Kárpát-medence-szerte láthatta a közönség. A Barabás Miklós Céh, a Romániai Képzőművészeti Szövetség, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesülete és a Festőművészek Mednyánszky László Egyesülete tagja. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete alapító tagja és szakirányítója. A kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum képzőművészeti tagozata és az Apáczai Galéria elindítója, 2000-től 2021-ig kurátora. A csernátoni IKA (Ika Képzőművészeti Alkotóműhely) művészeti irányító-szervezője. Kolozsváron és Csernátonban él és alkot.
