Az emberi lét rokkáján lepergett idő igazolta, hogy az összefogás erőn felüli teljesítményt eredményez. Éppen ezért a kisebb-nagyobb közösségeknek egyaránt javára válik, ha olykor visszapillantva a múltba, őseik hitből fakadó cselekedeteiből próbálnak a jövő küzdelmeihez önbizalmat, energiát meríteni. Az évfordulók jó alkalmat kínálnak erre, és örvendetes, hogy Zalán 510 lelket számláló református gyülekezetének tagjai éltek a lehetőséggel. Augusztus 31-én, vasárnap ünnepi istentiszteleten emlékeztek meg templomuk jelenlegi méreteire, formájára való kibővítésének kétszázadik évfordulójáról, illetve adtak hálát az új kenyérért. Az eseményt a templom és újjáépítője történetének ismertetése, valamint dalok és szavalat fűszerezte.
A faluból és környékéről, valamint a megyeszékhelyről és távolabbról szép számban összegyűlteket a szószékről nt. Dénes Előd esperes köszöntötte. Igehirdetésében rámutatott, hogy „ősidőktől fogva szent tárgyak, szent helyek, szent idők emlékeztetik az embereket arra, hogy van egy másik dimenzió, van egy másik világ, amely magasabb rendű a miénknél”. Ezek egyike a templom, amelyet vannak, akik nyugaton sajnos már semmibe vesznek. Így fordulhat elő, hogy szállodává vagy vendéglővé silányítják, illetve lebontják a Mindenható világának eme földi lenyomatait. Örömmel nyugtázta, hogy Isten kegyelméből ez hozzánk még nem gyűrűzött be, így most Zalánban hálát adhatnak a templomért, ahol az őseik kétszáz éven keresztül dicsérték az Urat. És teszik ezt abban reménykedve, hogy itt, Székelyföldön és Erdélyben fel fogják keresni a szent helyeket az elkövetkező kétszáz esztendőben is.
A templom történetét Szász István Gergely helyi lelkipásztor ismertette
A fohász és közös ima után Szász István Gergely helyi lelkipásztor Sándor Demeter Lajos Az Kitsin Ekklésia című írása alapján ismertette a templom történetét.
A zaláni templom építésének a pontos ideje az idő homályába vész, de 1332-ben már állnia kellett, mert az akkor keletkezett pápai tizedjegyzék megemlíti, hogy Miklós nevű papja 2 garast fizetett. Ezt a feltételezést megerősíti a mészréteg alól 1820-ban előkerült magyar nyelvű felirat, melyen az állt: „Isten dicsőségére épült 1319-ben.” Dokumentumok hiányában sorsának alakulásáról évszázadokon át nincsen tudomásunk, azonban az 1970-es évek végén megtalált alapkövek tanúsága szerint a mainál jóval kisebb méretű volt.
A templomépítő Maksai Zsigmond életének főbb mozzanatait szépunokája, Maksay Ágnes idézte fel
Állagának romlásához nemcsak az idő vasfoga és a vidékünkön gyakori háborúk dúlása járult hozzá, hanem a sorozatos földmozgások is, amelyekből a 15. századtól a 18. századig több mint tízet jegyeztek fel. Mindezek következtében sokszor kellett javítani, amint a mellette álló haranglábat is, amelyet az Erdélyt 1790-ben megrázó földrengés teljesen tönkretett. Így a faluközösség 1792-ben nekifogott tornyot is építeni. Ez eredetileg a mainál magasabb volt, de miután az 1800-as évek második felében egy szélvihar a tetejét lesodorta, alacsonyabbra vették.
Az 1802-ben bekövetkezett, minden eddiginél nagyobb erejű földrengés annyira megrongálta a templomot, hogy le kellett bontani és a helyére újat építeni. Ennek megkezdésére viszont csak tizennyolc év elteltével, 1820-ban kerülhetett sor, Maksai Zsigmond lelkész szolgálata alatt. Alig fejezték be a munkálatokat (1825), 1829-ben egy újabb földrengés okozott károkat a régihez képest kibővített, átalakított épületben. És a pusztítás megismétlődött az 1838-as, majd az azt követő földrengésekkor is. Mai formáját végül 1852-ben nyerte el.
Koszorúzás után Sándor Zoltán lelkipásztor megáldotta a síremléket
Az elmondottakból kiderült, hogy a templom- és toronyépítés, illetve újjáépítés és bővítés, valamint a javítások elvégzésének költségeit teljes mértékben a helyieknek kellett előteremteniük, amit ők zokszó nélkül megtettek. Ráadásul orgonaépítésre, harangok öntetésére, szószékkorona faragtatására is futotta az erejükből. Mindez pedig Isten segítsége mellett a jó cél érdekében megvalósult közösségi összefogással, önfeláldozó munkával és áldozathozatallal volt lehetséges.
Maksai Zsigmond református lelkipásztor életének főbb mozzanatait szépunokája, a Kolozsváron élő Maksay Ágnes televíziós szerkesztő, forgatókönyvíró és dokumentumfilm-rendező idézte fel.
Szépirodalmi színvonalú összefoglalójából megtudhattuk, hogy templomépítő felmenője „1782-ben született a kézdiszéki Maksán kántor-tanítói házban. 1812-ben nyert református lelkészi oklevelet és a sepsiszéki Zalánban lelkészi állást. Ugyanabban az évben kötött házasságot egy lelkész leánnyal, Jancsó Judittal.” A frigyükből 1813 és 1829 között született gyermekekből hatan érték meg a felnőttkort.
A megkoszorúzott síremlék
Soha nem gondolt szülőföldje elhagyására, ötvenöt évet tartó földi léte végéig Zalánban maradt. Mindennapjait a lelkek ápolásán kívül népes családja megélhetésének biztosítására, az egyház szerteágazó gondjainak megoldására és a hozzá forduló falubeliek bajainak orvoslására áldozta. Élete legnagyobb megvalósításának a gyülekezet templomépítésre való sikeres mozgósítását tekintette. Sírhantja a zaláni templomkertben található.
Az elhangzottakat követő rövid kulturális műsor során felcsendült az Örökségünk című dal Szász Gergő és Szász Kriszta megható előadásában. Magyarosi-Para Imola színművész Antoine de Saint-Exupéry szívhez szóló szavainak tolmácsolásával, Könczey Csaba kántor szárnyaló hangjával, az egyházmegye presbiteri kórusa pedig három mű léleksimogató eléneklésével örvendeztette meg a jelenlévőket. Úrvacsoraosztáskor a híveket a magyarországi Tab testvérgyülekezetének lelkipásztora, Sándor Zsuzsa és a Zalánban felcseperedett Sándor Zoltán szolgálta ki. A végig emelkedett hangulatú és tanulságos együttlét himnuszaink eléneklésével, Maksai Zsigmond síremlékének megkoszorúzásával és szeretetvendégséggel ért véget.
