Már több mint egy hete itthon vagyunk, amikor szóba kerül, és elkezdünk beszélni arról, hogy miként is éltük meg. Auschwitz. Egy régebbi írásomban már kerülgettem a témát, akkor főként az a kérdés foglalkoztatott, hogy miért is megyünk oda, miért akarjuk látni azt a szörnyűséget. A mindenkori kíváncsiság vagy esetleg a lelkiismeret-furdalás hajt, mintha valami kollektív borzadályért nekünk is vezekelnünk kellene megkésve, szemlesütve? Bár közünk nincs ahhoz, ami történt, mégis dolgozik a kollektív lelkiismeret? Van ilyen?
Az az igazság, hogy nekem valahogy eddig nem volt határozott úti célom Auschwitz, nem tudom megmagyarázni, hogy miért. De mivel egy hetet töltöttünk a húgommal és a lányommal Krakkóban, egy nap odautaztunk. A húgom már két alkalommal járt a táborban. Először egy holokauszttúlélővel készült film forgatása alkalmával, másodjára a barátaival tért vissza. Most nem tart velünk. A lányom rég kíváncsi, hetek óta készül, filmet néz, könyvet olvas. Együtt indulunk, minden pontosan leszervezve, „társasutazás”, vezetővel. Milyen furcsa ez már indulásból. Persze, magunkra nem igazán boldogulnánk, számunkra ez a járható út. A buszon derűs a hangulat, mintha nem oda mennénk, ahová. Mi nem nagyon beszélgetünk, elvagyunk magunkban. Talán a szorongás miatt. Ki is mondjuk szinte egyszerre, amint közeledünk, hogy félünk.
Itt most vágás következik, mint egy filmben. Hogy miket láttunk, nem szeretném elmondani. Aki járt ott, tudja. Aki nem, annak is lehet fogalma filmekből, képekről, beszámolókból, hogy mi mindennel találkozik ott az ember. Felfoghatatlan. Mégis, nagyon különleges az, ahogyan megéltük. Ezt is szinte egyszerre mondtuk ki, amikor már több mint egy hete itthon voltunk. Kellett nekünk ez az idő, hogy beszéljünk róla. Még egyszer mondom, hogy felfoghatatlan, amikkel ott szembesültünk. Valahogy mégis a félelmünkkel, szorongásunkkal nem arányos a megrendültségünk. És mielőtt bárki érzéketlenséggel vádolna, próbálom megmagyarázni.
Mert magunknak is próbáltuk megfejteni. Mindenhez kell az ember, ott és akkor. Akinek története van, ami követhető. Az ember, akivel együtt lehet érezni, akinek a története személyessé válik. Mi turistaként vettünk részt egy rettenetes úton, de akkor is turistaként. Fegyelmezett sorokban egymást kerülgetve, nagyszerű, empatikus vezetővel, és mégis… Múzeum, ahová befizet az ember, ahová alig lehet jegyet foglalni, amelyhez ajándékbolt is tartozik. Amelynek a közelében enni, inni lehet, aztán buszra vissza. A vezetőnk megemlítette, hogy a jóérzésünkre bízza a fotózást, hiszen ez nem egy egyszerű múzeum, hanem temető… Pár helyen határozottan tilos volt a kattintgatás, máshol dolgoztak azért a telefonok.
Amikor azt említem, hogy mindenhez kell a személyes kötődés, például arra is gondolok, hogy másként élte meg a húgom a táborok élményét. Azzal az idős férfival, aki a családjából egyedüli túlélőként tért vissza Auschwitzba. A bátyjának köszönheti az életét, aki helyette ment a halálba. A húgom számára az utazás, forgatás ideje alatt személyessé, életre szólóan megrendítővé vált a találkozás a valamikori, máig felfoghatatlan őrülettel.
Már több mint egy hete itthon vagyunk, de naponta villannak be képek a látottakból. Nem ment el mellettem, mellettünk az az élmény, erről szó sincs! Mégis a hideg akkor rázott ki, amikor még csak haladtunk a csoporttal egy szűk, folyosószerű úton a táborba. Fejünkön a fülhallgató, csendben lépkedtünk, lassan. A lépéseinket hallottuk csupán a fülesben felerősödve. És a haláltáborba valamikor érkezők nevét, vég nélkül egy hangosbemondóban. A többi néma csend.
Fotó: Pixabay.com