Az együttműködés kapcsán talán elsődleges szempont, hogy a cél jól meghatározott és közös legyen, továbbá hogy ennek mentén mindenki járuljon hozzá tudása/képessége szerint. Ilyenkor az elérendő cél felülemelkedik a személyes vágyakon, hiszen azok eltérőek lehetnek. Ez azt jelenti, hogy a kitűzött irányt nem rendeljük alá személyes igényeknek, követjük a feladat ránk eső részét a megállapodás szerint. Az empátia, az érzelmi intelligencia, a kompromisszumkészség nélkülözhetetlen a békés megegyezésben, illetve a felmerülő nézeteltérések esetén hasznos a kommunikációs, konfliktuskezelési és problémamegoldó készség/képesség.

Az együttműködés, az alkalmazkodás emberi kapcsolataink alapja és nap mint nap életünk része, hiszen nem elkülönülten, hanem közösségben élünk – a legkisebb egységtől a legnagyobbig. Így a barátság-, párkapcsolat-, család-, iskola-, munka- és egyéb közösségek, a társadalom egészének megfelelő működése azon áll (vagy bukik), hogy mennyire vagyunk képesek együttműködni.

Ha azon hadakozunk egymással, hogy kinek van igaza, akkor sose lesz béke, hiszen mindannyiunk igazsága más, abból kifolyólag, hogy minden ember saját „szemüvegén” át látja a világot. Az egyéni tapasztalatok, megélések adják minden ember „igazát”, ami szerint kialakult gondolkodásmódunk, érzelmeink, szokásaink, végső soron nézőpontunk és meggyőződésünk. Ezek fölé emelkedni és meglátni a másik fél „igazát”, érettség és bölcsesség szükségeltetik.
Pedig egyszerű – és észszerű – a dolog: ha mindenki jól van, én is jól vagyok. És nem fordítva – hiszen éppen ez az együttműködés lényege: hogy nem önző vágyunkat/kívánságunkat igyekszünk ráerőltetni a másik félre, hanem figyelembe vesszük annak igényeit is.

Így válhat(na) valóra az, hogy mind önmagunkat, mind társunkat, embertársainkat tiszteletben tartva kölcsönösen, egymást (ki)segítve tegyünk a nagyobb jó érdekében, hiszen ebből mindannyian részesülünk.

Keresztes Erika
bizalmi tanácsadó