A gombák megjelenését nemcsak környezeti tényezők, hanem faji tulajdonságok is meghatározzák. Egyes fajok kedvező körülmények között folyamatosan teremnek késő tavasztól a tél beálltáig. Ilyenek a csiperkék, a tintagombák, a mezei szegfűgomba stb. Más gombáknak viszont rövid idő áll rendelkezésükre, hogy termőtestet képezzenek. Ide tartoznak a kimondottan őszi fajok is – lilapereszke, lilatönkű pereszke, szürke tölcsérgomba, gyűrűs tuskógomba, ibolyás rókagomba stb. – amelyek nagyrészével csak szeptember végétől november közepéig találkozhatunk.
Pelyhes keserűgomba (Lactifluus vellereus)
Az egyik legnagyobbra megnövő tejelőgombánk, kalapjának átmérője akár a 30 cm-t is elérheti. A kalap fiatalon begöngyölt, közepe idővel tölcséresedik. Felszíne molyhos, bársonyos, fehéres, krémszínű vagy halvány okker, gyakran talajtörmeléktől, avartól piszkos. Lemezei tönkre futók, viszonylag ritkán állnak, fehéresek. Tönkje rövid, zömök, a töve felé kissé elvékonyodó, akárcsak kalapja és lemezei, okkerbarnán foltosodik. Húsa vastag, kemény, tejnedve bőséges, fehér, színét nem váltja. Íze csípős, tejnedve azonban külön kóstolva enyhe ízű. Szárazságtűrő faj, lomb- és vegyeserdőben terem, nálunk főleg augusztus-szeptember a fő termőideje.
Sokáig a Lactarius nemzetségbe sorolták, azonban a molekuláris filogenetikai vizsgálatok a 2000-es évektől kezdve kimutatták, hogy a Lactarius két nagy leszármazási ágra bomlik. Ezek közül az egyik a „klasszikus” Lactarius maradt, a másikból pedig külön nemzetséget hoztak létre, Lactifluus néven. Ez utóbbiba került gombánk is. A különbség genetikai alapú, de vannak némi morfológiai eltérések is. Például a Lactifluus fajok általában nagyobbak, húsosabbak és tejnedvük bőséges.
A városban nagyon ritka, Sepsiszentgyörgyön egyetlen alkalommal figyeltem meg: nyárfa alatt, egy tömbházak közé ékelt keskeny zöldövezetben. Annak ellenére, hogy a település körüli erdőkben gyakori (egyes években egyenesen tömeges), valamint a fapartnereket illetően sem válogatós, mégsem találja fel magát az urbánus közegben.
Általában ehetetlennek tartják a gombás könyvek, de Kelet-Európa egyes részein fogyasztásának hagyománya van. E földrész egyes országaiban (Ukrajna, Oroszország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia), ahol a gombák gyűjtése valóságos nemzeti hobbi, nemcsak a pelyhest, de több hasonlóan csípős tejelőgombát is felhasználnak. Persze nem frissen, hanem hogy húsuk puhuljon, csípős ízük pedig enyhüljön, megfelelően előkészítve: forrázva, sózva, áztatva vagy akár erjesztve is. Nálunk viszont ez nem szokás, és nem is javaslom, mert a csípős ízt adó vegyületek teljesen nem bomlanak le, és az érzékeny gyomrú fogyasztónak megárthatnak.
Az ehető, fehér- és zöldülőtejű keserűgombától ritkásabb lemezei, a hasonló színű galambgombáktól (például az igen hasonló földtoló galambgombától) pedig bő tejnedve különbözteti meg. Azonban könnyen összetéveszthető vidékünkön jóval ritkább rokonával, a csípőstejű keserűgombával (Lactifluus bertilonii). Ez utóbbi csaknem azonos megjelenésű, viszont nemcsak húsa, hanem tejnedve is erősen csípős, ezért is hívják csípőstejű keserűgombának. 2022 őszén, mikor a pelyhesekből valóságos dömping volt a városerdőben, többtucatnyi gombát kellett megízleljek, hogy egy bertilonii-t találjak köztük.
Farkas János
