Így történt ez legutóbb, szeptember 5-én, péntek délután is, amikor a marosvásárhelyi Makkai István szobrászművész Rézben érthető című reprezentatív tárlatának záróeseményén az érdeklődők alaposabban megismerhették a fiatal művészt, illetve Nagy T. Katalin budapesti és Ungvári-Zrínyi Kata marosvásárhelyi művészettörténészek eligazították őket a művek játékos, titokzatos világában. Miként a rendezvény elején Bordás Beáta, az EMŰK vezetője kiemelte, a kiállítás háromnyelvű katalógusában olvasható említett művészettörténészek egy-egy tanulmánya is. A finisszázs ezúttal is egy tárlatvezetést jelentett, melynek során Nagy T. Katalin kurátorként, Makkai István pedig művészként beszélt az alkotásairól, e gondolatokhoz kiegészítő észrevételeket fűzött Ungvári-Zrínyi Kata, a szobrászművész felesége. Egy efféle értelmező, magyarázó folyamat biztos és tanulságos fogódzót jelent minden látogató számára, legyen jártasabb, avagy kevésbé otthonosabb a kortárs művészetben. 

A tárlatvezetés során Makkai István több szobrát értelmezték. Döntő többségük hideg eljárással, rézből készült, de szó esett néhány kőalkotásról is, illetve levetítettek pár performance-ról készített videót is. A művek kapcsán Nagy T. Katalin kiemelte: a játékosság, a humor egyaránt jellemzi Makkai István művészetét, ez pedig a munkák címeire is vonatkoztatható, a szobrászművész ugyanis a szavakkal is szeret játszani, ám eközben elgondolkodtató címeket választ. Több alkotásában is erőteljes filozofikusság érzékelhető, az egész kiállítás egy kultúrtörténeti kaland, természeti, művészettörténeti, politikai és társadalmi kérdésekre reflektál. E szobrászati kiállításon számos festészetre való utalás érzékelhető, nagyon izgalmas az átjárás a két műfaj között. És mivel a réz már a múltban is fontos szerepet töltött be az emberiség történetében, sőt, gyógyító készítményekben is használták, e tárlatot akár gyógyító kiállításnak is lehet nevezni, vélekedett a budapesti művészettörténész.

Egy-egy képzőművészeti kiállítást lezáró finisszázs azért is fontos, magyarázta érdeklődésünkre Nagy T. Katalin, mert kortárs művészet tekintetében – de nem csak! – a közönség igényli a közvetítői szerepet, vagyis azt, hogy beszéljenek a művekről. A budapesti közegben, de más magyarországi városokban, ahol dolgozik (például Debrecenben, Egerben, Miskolcon) azt tapasztalja, hogy a kiállítás megnyitóját követően – amelyre számosan eljönnek –, rendezvények vonzzák a közönséget, és újabban azért divatos a finisszázs, mert az is egy olyan alkalmat jelent – legyen az tárlatvezetés, elő­adás vagy akár egy performance –, amikor a közönség közvetlenül kapcsolatba kerülhet a művésszel, illetve a tárlat kurátorával. Ez nemcsak a kortárs művészetre érvényes, hanem hagyományos, régebbi műalkotásokat felsorakoztató művészeti kiállítások esetében is, viszont szerinte egy történeti kiállítás esetében az jelenthet problémát, hogy „ismerni kell a történelmet, adott esetben a Bibliát, a mitológiát, és sajnos már ez sem közkincs, ezért ha valaki bemegy egy templomba, és ha nem járatos e kérdésekben, az ábrázolások egy része esetében nem tudja, hogy mit lát”. 

Fontos tehát eligazítani a látogatót, a nézőt, és bár egy-egy tárlat megnyitóján is megszokott a tárlatvezetés, a finisszázs attól kicsit különbözik, és azért is lényeges, mert ezeken az alkalmakon kiderül – miként Sepsiszentgyörgyön, az EMŰK-ben is érzékelhető volt –, hogy „van, amiről én teljesen mást gondolok, mint az alkotó és ez általánosságban is igaz”. Nagyon jó mindezt megbeszélni, vélekedett, hogy a közönség is érezze: igen, ilyen talányosak ezek a kortárs alkotások és sokszor akár egy szakember, akár egy látogató, akár aki csak véletlenül betéved, teljesen másként fogja föl, más asszociációkat kelt benne. A finisszázs egy jó dolog, összegezett Nagy T. Katalin, e fogalmat néhány évtizeddel ezelőtt nem is használták a képzőművészetben, újabban pedig minden kiállítás esetében rendeznek egy-egy finisszázst. Az egy kicsit szabadabb is, kötetlenebb is, mint a megnyitó, „mert vége van a kiállításnak, nem örülünk ennek, de mégis jó érzés, hogy van egy búcsú, nemcsak annyi, hogy itt a vége, csomagolunk és akkor vége a dalnak, hanem ennek is megadjuk a módját, ilyen ünnepi köntösbe öltöztetjük”.