Úgy illenék, hogy e jeles évforduló alkalmából kezet rázzunk, el is koccintsuk egészségére azt a régi pohár bort, és ne tűnjék illetlenségnek, ha azt is kijelentem, hogy sok további évet kívánok. S minden bizonnyal nem neheztelnek meg azok a valamikori kollégák, akikkel hajdanán együtt hallgattuk ízes erdővidéki beszédét, beszámolóját azokról az évekről és eseményekről, amelyekről szólni és ítélkezni nem is volt olyan könnyű, s ha most megegyezés nélkül, de az ő nevükben is felköszöntöm régi idős barátunkat. Tanártársak voltunk, idősebb kollégánk szavára hallgatni nem kötelesség volt, de tőle tudtunk meg sok mindent az előző időszakok megpróbáltatásairól.
Én egyébként általa kerültem szorosabb kapcsolatba Barót iskolájával, igaz, a személyes találkozás jóval később történt, de telefon és számítógép hiányában a toll és a papír segített. Nem volt még semmiféle kütyü, amilyennel ma a világ végére is el lehet jutni, de volt meleg szó, hangulatos bemutatkozás, s így amikor jó későre, jóval a tanévnyitás után megérkeztem vadonatúj első munkahelyemre, a Baróti Vegyes Középiskolába, már ismerősként fogtunk kezet.
Történt, hogy az utolsó egyetemi vizsgák, illetve az izgalmas kinevezések lezárultával minket, fiúkat az aradi kaszárnya várt, hogy a korábbi, másfél hónapos belényesi bakaság után három hónapra növelt kiképzésben részesüljünk. Zsebünkben volt a kinevezést igazoló minisztériumi bizonylat, nyugodtak lehettünk, mert amit választhattunk, az biztosan a mienk volt. Nos, én levélben mutatkoztam be a középiskola igazgatóságának, annak nevében kaptam nemsokára egy gyöngybetűkkel írt, nagyon szép és biztató szavakkal teletűzdelt köszöntőlevelet. Igen, távol voltam még, de az aligazgató úgy írt nekem, mintha régóta közéjük tartoznék. Boér Imre volt ő.
Nem is olyan kurta farkú írásában szólt az iskoláról, ahol már az óraelosztás is megtörtént, s enyém lesz a két ötödik és hatodik osztály, és az egyik ötödiknek osztályfőnökévé is „felkentek”. Ennek külön is örvendtem, mert korábbi iskolaélményeim során éppen a soros osztályvezető pedagógusok példája győzött meg arról, hogy érdemes és értelmes dolog osztályvezető tanárnak lenni. Nem tartozik szorosan ide, de mindig eszembe jut a már ugyancsak koros, Baróthoz szoros szálakkal kötődő Lászlóffy Pál egykori szentkeresztbányai igazgató, a csíkszeredai nagy gimnázium valamikori vezetője, az RMPSZ létrehozója által tett kijelentés, miszerint világéletében legjobban szeretett osztályfőnök lenni. Bizonyára így volt ez Boér Imre tanár úrral is, mert az egyik nemrégi tízéves véndiák-találkozón, amelyre engem is meghívtak, rajongással beszélgettek volt tanárukkal és osztályvezetőjükkel a már nem is fiatal vén diákok mindenről, ami őket az eltelt időben érte. S központi helyre került az őket magyarul, oroszul és németül köszöntő egykori tanár jelenléte eddigi életükben.
Igen, orosz nyelvet és németet tanított, igaz, egész körülményesen került kapcsolatba ezekkel a nyelvekkel. Született Magyarhermányban 1925. szeptember 18-án, a helybeli iskola kiváló minősítéssel bocsátotta ki a kapuján, a mai Székely Mikó Kollégium elődjébe iratkozott, a híres Kiss Árpád keze alá került, nyugodtan mehetett volna tovább, de az iskolát bezárták, hadi kórházzá alakították, mert közben folyt a háború. És mivel elérte a tizennyolcadik évét, besorozták.
Eközben, persze, történtek még említésre méltó dolgok, többek között az is, hogy a magyarok bejövetelekor, 1940-ben néhányan elgyalogoltak Hermányból árkon-bokron keresztül Erdővidék túlsó felébe, hogy jelen legyenek a bevonuláskor. Hadd említsem meg, hogy közben szabó- meg kovácsmesterséget is tanult, de mindent el kellett halasztani pár évvel, mert a tizennyolc éveseket, így őt is, besorozták, az első század első szakaszába osztották be más hermányiakkal együtt.
Így került tizennyolc évesen a poklok poklába, az Úz-völgyi csatatérre, megjárta ő is Csobányost, Magyaróst, s tudjuk a szárazajtai Incze Pali bácsi könyvéből, milyen cudar élet volt, és utána még cudarabb Szibériában. S csodák csodája, mindenhol többen is voltak Hermányból, egymást bátorították, erősítették. Két hónap híján négy évet töltött a fogságban, de nem csak fát vágott és hordott, meg egyebeket rendezett, hanem tanulta a nyelvet, az oroszt, mintha előre tudhatta volna, hogy ez lesz a kenyere. S ha már németek is voltak velük, az ő nyelvük is vonzotta.
Hazatérve megint a tanulásnak adta fejét. Beiratkozott a székelykeresztúri híres tanítóképzőbe, ahol csupán férfi tanítókat képeztek, itt barátkozott össze osztálytársával, az én édesbátyámmal, akinél pár évvel korosabb volt, de az igazi barátságnál ez nem számít. Nem késte le az egyetemet sem, megszerezte az orosz–német képesítést, hamar kinevezték, még Udvarhelyen is tanítóskodott. 1957-től tanított, negyvennégy esztendőn át állt diákok elé, hatvankét évesen, 1987-ben nyugdíjazták. Persze, éveken át még szükség volt rá, s ő ment is szívesen, mert ez volt az élete. Ahogyan önéletrajzi jegyzeteiben feltünteti, legalább 40 ezer órát tartott s mintegy tízezer tanulót tanított.
Amikor én képzett katonaként megérkeztem Barótra, ő vett gondjaiba. Első dolguk volt az igazgatóval, Boda Jánossal együtt, aki maga is idevalósi, pontosabban kisbaconi, hogy lakást szerezzenek nekem, mint más ideérkezőnek is. Aztán egyik meleg őszi délután biciklire ültetett, s elindultunk ismerkedni Erdővidékkel. Krizát, Benkő Józsefet, Baróti Szabó Dávidot és másokat is már régebbről ismertem, hála kedves egyetemi tanáromnak, a nyujtódi Antal Árpádnak, aki szintén ebben az esztendőben lenne százéves. Meglepő volt viszont az a barátság, ahogyan fogadták, s vele együtt engem is a körbejárt falusi iskolák pedagógusai. Néhányan szintén Keresztúron végeztek, de kivétel nélkül mind megszállott pedagógusok voltak, ott laktak a faluban, ha nagy szavakat akarok mondani, kijelentem: éjjel-nappal készenlétben álltak. Nem is csodálkoztam, amikor elmondták, hogy Erdővidék fiatal középiskolájának végezettjei sok örömet szereztek volt tanintézetüknek, tanáraiknak.
A középiskola amolyan éltető központja volt a térség szellemi életének, művelődésének, s ebben nagy szerepet vállalt az én kerékpároztató, néhány esztendővel korosabb aligazgatóm. S hogy tényleg barátjának fogadott, bizonyítja, hogy meghívott egy napon a főúton bérelt családi házba, ahol alkalmam nyílt – milyen büszke vagyok ma is erre! – a kiságyból kiemelni a rugdalózó kislegényt, a Székely Nemzeti Múzeum mai megbecsült mindentudóját. Laura, a vidám arcú kislány pár esztendő múlva már édesapja nyomdokain lépdelt, amikor beleszeretett a szláv nyelvekbe, s kapcsolatot, hidat épített a litvánok, lettek irányába. Akkori látogatásomnak ugyancsak meggyőző hozadéka volt, hogy Lenke néni – nem is tudom, miért volt néni a még fiatal Boér Lenke tanárnő – saját „termesztésű” tyúkhúsleves mellé ültetett, s lehet, annak hatására, hogy én olyan lelkesedéssel fogyasztom a finom főztjét, mindjárt Sanyika lettem. Érdekes, rajta kívül ott, Baróton senki nem „Sanyikázott”, Sanyi voltam és maradtam nemcsak Erdővidéken, de később is. És érdekes módon a bátyám náluk is, mint a családunkban, Albi volt, nem Berci, mint Szentgyörgyön.
Elkerülve a megyeszékhelyre, mindig csodálattal hallgattam az első eligazítómról szóló híreket. Hallottam, hogy hangszert vett újból a kezébe, hisz Keresztúron, Haáz Sándornál kötelező volt a hangszer, tagja lett a hírnevet szerzett baróti zenekarnak. És mindezek mellett lelkes gyűjtője a szülőfaluja múltját idéző hagyományoknak, emlékeknek. Számomra külön öröm és elégtétel volt, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségénél két díjban is részesült, a helybeli Életműdíj mellett megkapta az országos szervezet Ezüstgyopár-díját, a múltbeli búvárkodásairól számot adó gyűjteményét pedig Dicsérő oklevéllel jutalmazta az RMPSZ mellett működő Tudományos Tanács, amelynek megálmodójaként, létrehozójaként gratulálhattam a tanári pályafutásom első lépéseit oly meghatározó módon, példamutatóan igazító, igazgató Boér Imrének!
Isten adjon neki még mosolygós éveket!
Péter Sándor
