– Élete, pályája sokféle identitást felvonultatott. Melyik hasonlít leginkább a hajdani gyermek, fiatal álmaihoz?
– Mindent sikerült megvalósítanom, amit nagyon fontosnak tartottam. Egyetlen dolog kivételével: a szabadság és igazságosság elérése.

– A szabadság melyik dimenzióját hiányolja?
– Amelyben a nemes célokat, amelyeket meg szeretnék valósítani, amire alkalmasnak érzem magam, szabadon megvalósíthassam. Ez azonban nem sikerült sem 1989 előtt, sem azt követően. Egész életemben tanár akartam lenni, még előtte, nagyon zsenge fiatalkoromban szabadságharcos. Nyakló, felügyelet nélkül folyamatosan olvastam, hol az Ifjú Gárda hőseihez akartam hasonlítani, hol Zrínyi Ilonához, a kedvenc művem pedig Petőfi Apostola volt. Egész részleteket tanultam meg belőle, otthon, a baróti udvaron kiabáltam a lázadó szövegeket. Édesanyám hiába csendesített, én világgá akartam kiáltani, hogy igen, lázadó vagyok, szabadságot, igazságosságot akarok. Székeket hordtam ki az udvarunkra, valamennyit elláttam címkével, egy-egy gyermeket jelentettek, őket tanítottam. De nem az iskolai tananyagra, hanem az olvasmányaimra. Tanár akartam lenni.

– Honnan ez az „olvasékonyság”, miből táplálkozott a forradalmár attitűd?
– Nem értelmiségi családból származom. Édesapám iparos ember volt, cipész, édesanyám varrónő, de öt gyermeke mellett hamar háztartási lett. Abban látom az indíttatást, hogy édesapám ötéves korára mindkét szülőjét elveszítette, testvérével együtt Orosházára került árvaházba, ahonnan több év múlva kivette egy közeli településen élő asszony. Kisgyerekként nagyon sok történetet hallottam édesapámtól az árvaházról, az őt ért mérhetetlen igazságtalanságsorozatról. Sorsa beépült a népmesék sorába, ő volt a szegény legény, aki minden nehézség ellenére zöld ágra vergődik. Azt hiszem, akkor erősödött meg bennem, mennyire igazságtalan, hogy gyerekeket bántanak, éheztetnek. Valamennyien sírtunk, mégis kérleltük, hogy mondja tovább. Ugyanakkor megnyugtató volt, hogy mindenek ellenére együtt vagyunk édesapámmal, és most már minden rendben. De volt még egyéb igazságtalanság is: édesapámnak kisiparosként az államosításkor be kellett adnia a gépeit a szövetkezetbe, az előző években azonban vendéglőt is működtetett, alkalmazottat tartott. Ettől kulákká nyilvánították, és volt egy időszak, hogy amikor kenyérért küldtek, azt mondták nekem a boltban, hogy kulákfiókákat nem szolgálunk ki. Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy akkor mi éhen halunk.

– Ilyen körülmények között felmerült valaha a kérdés, hogy továbbtanuljanak? Milyen sorsot szántak önöknek a szülők?
– Soha nem jelentett ez témát, napnál világosabb volt, hogy mindannyian érettségizünk, majd egyetemre megyünk. Édesapám hét elemivel maradt, de autodidakta módon fantasztikusan képzett emberré vált. Amikor 1961-ben érettségiztem, akkor szüntették meg a néptanácsi ösztöndíjakat, úgyhogy felvételi után az egyetem által biztosított kevés ösztöndíjjal maradtam. Merthogy ösztöndíjas helyre jussak be egyetemre, számomra evidencia volt. És a szüleim nekem ezt el is hitték, csodálatos módon bíztak bennem. Elmentem, felvételiztem, bejutottam. Soha nem kételkedtem magamban, ugyanakkor nagyon szorgalmas, sokat dolgozó fajta ember vagyok, ez az életformám. Olyannyira nem volt számomra kérdés, hogy bejutottam-e, hogy meg se vártam az eredményeket, hazautaztam, és szeptemberben indultam Kolozsvárra. Hurcoltam az irdatlan nagy bőröndömet a Horea úton, néhányan hozzám csapódtak, és tárgyalták, kinek sikerült, kinek nem. Akkor egy pillanatra átfutott rajtam: lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem? A szüleim is csak annyit kérdeztek tőlem, hogy sikerült-e a vizsgám. Vizsga után a jegyeket kifüggesztették, a végső eredményt azonban nem vártam meg, fogalmam sem volt, hol helyezkedhetek el a végső rangsorban. Akkor is csak amiatt villant belém a kétség, hogy a beiratkozásnál hazudtam, édesapámat munkás foglalkozásúnak vallottam. Lehet, hogy utánajártak?

– Milyen évfolyamra járt, milyen közeg vette körül az egyetemen?
– Csupa nagy emberrel jártam együtt, néhányukról már akkor is tudtuk, hogy nagyok: Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Király Lászlóval, Zsehránszky Istvánnal, Molnár Szabolccsal, Rohonyi Zoltánnal.

– Feltételezem, hogy egy ilyen kemény lánynak abban az „ólomsúlyú” társaságban is sikerült kiharcolnia a helyét...
– Ott azért jött egy megtorpanás, az utam hirtelen nem tűnt annyira egyenesnek és átláthatónak, mint amilyenen addig haladtam. Egyfajta klikkesedés kezdődött, az ifjú titánok marták egymást, mellettük szerveződtek, tömörültek a szekértáborok. Engem egyik sem vonzott. Akkor találkoztam először azzal, hogy a fényes máz esetenként milyen ürességet takar. Kellemetlen meglepetés volt, mert hívő katolikus családban nőttem fel, jóhiszemű, az embereket jónak feltételező gyermekként érkeztem Kolozsvárra. Közben megismerkedtem az eljövendő férjemmel, aki építőmérnöknek tanult, az ő évfolyamtársai rokonszenvesebbek voltak, mint a saját társaim. Ez sokat segített rajtam a továbbiakban.

– A nyárádszentimrei petróleumlámpás tanári pályakezdés, majd a fényévekkel jobb körülményeket biztosító Ákosfalva után Székelyudvarhely volt az első „nagyvárosi” állomás. Miért nem lett belőle végállomás?
– Az volt a baj, hogy az óráim jelentős részét olyan iskolában kellett tartanom, ahol fakultatív volt a magyar oktatás. Egyetlen, nem teljes tanévet tanítottam Udvarhelyen, a következő ősszel már a közgazdasági líceumban kaptam volna órákat, azok fele azonban francia lett volna, nem magyar. Közöltem az udvarhelyi megbízott szakfelügyelővel, hogy én ezt így nem vállalom, mire kiderült, még álláskérvényt sem nyújtottam be. Voltak dolgok, amelyekről egyszerűen nem volt tudomásom. Például arról, hogy Szentimre elhagyása nyomán helyettesítő kategóriába kerültem. Mi tagadás, nagyon bántotta az önérzetemet, hogy én, „a világ legjobb magyartanára” kérvényt írogassak. Megegyeztünk a férjemmel, hogy eljövünk Hargita megyéből. Még idejében hagytuk el a megyét, másnap rendőröket vezényeltek a megyehatárra, hogy tartóztassák fel a holmijainkat szállító autót. Ezt követően indult el egy cikksorozat a Hargita című újságban. Az elsőnek az volt a címe: Két ember itt hagyott bennünket. Elveszítettek egy nagyon értékes mérnököt a felesége miatt, holott mennyi jót tettek velünk: kaptunk kétszobás lakást, megbecsült állást a férjem, akárcsak én, bezzeg, hányan megbecsülték volna mindezt. Mert mi biztosan azt az elvet valljuk, hogy „ott lakunk, hol jóllakunk”. Talán ez fájt a leginkább, hiszen hosszú időn át bennünket egyáltalán nem érdekelt a pénz, mindig is sokkal többet adtunk, mint amennyit elvártak tőlünk.

– A friss megyeszékhely, Sepsiszentgyörgy mivel csábította önöket?
– A közhiedelemmel ellentétben Király Károly megyei első titkárnak semmilyen köze nem volt az idejövetelünkhöz, bár Marosvásárhelyen szomszédi és baráti kapcsolat volt a férjem nővére és az ő családja között. Török Áron akkori megyei alelnök hívott bennünket, nagy szükség volt építőmérnökre. Nekem líceumi magyar katedrát ígértek, aztán a Plugor Sándor Művészeti Líceum elődje, az 1-es általános lett belőle. Közben szabadságra menő kollégákat helyettesítettem a Mikóban, aztán a 2-es líceumba kerültem, azok nagyon szép évek voltak. A Váradi József-iskolába még mindig helyettes tanárként kerültem. Amikor először versenyvizsgát hirdettek a megyében, azt az egyetlen magyar katedrát hirdették meg, nyomban jelentkeztem, megnyertem, így lettem újra teljes jogú tanár. A Váradit már csak akkor hagytam el, amikor tanfelügyelő lettem, utána is oda mentem vissza tanítani a nyugdíjazásomig.

– Egy teljes lényével tanárember milyen fantáziát látott abban, hogy átmenjen a barikád túloldalára és tanfelügyelő legyen?
– Éreztem benne a lehetőséget. Láttam, hogyan viszonyulnak a kollégák a tanfelügyelőhöz: ha a tanfel­ügyelő mondja, akkor az úgy van. Arra gondoltam, mi lenne, ha tényleg követni való dolgokat mond. Mert a tanfelügyelő nem csak papírokat, lecketerveket követelhet, olyan szamárságokat, hogy hány perc az óra egyik vagy másik mozzanata. A tanfelügyelő olyan dolgokat is kérhet, aminek értelme van, előremutató. Részben sikerült is megvalósítanom az elképzeléseimet. Az első, 1987-ig tartó periódusban olyan szakmai műhelyeket hoztunk létre Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Kovásznán és Kézdivásárhelyen, hogy csodájára jártak. Már nem világmegváltó fiatal voltam, hanem édesanya és tanári tapasztalattal rendelkező ember, el tudtam hitetni a megfélemlített, sötétségben tartott kollégákkal, hogy segíteni megyek hozzájuk. Azt mondtam a kollégának, hogy pontosan azt tegye, amit elképzelt, ne iparkodjék arra, hogy mintaórát tartson a tanfelügyelőnek. Utána majd beszélgetünk, és meglátjuk, miben kell segítenünk egymásnak. Nem nekem vagy neki, hanem egymásnak. El is hitték nekem, és ez elképesztő mértékben megnövelte a felelősségemet, mert nekem ki is kellett mentenem őket, ha valami miatt bajba kerültek. Azonkívül lehetőséget kellett teremtenem, hogy a könyvesboltokból is kitiltott írókat mégiscsak említeni lehessen az oktatásban. Ennek érdekében jóvá kellett hagyatnom egy magyar szakterem létrehozását. Ennek érdekében vívtam meg az egyik nagy harcomat Ilie Gabra propagandatitkárral, aki végül jóváhagyta a szakterem anyagát. Az engedély alapján jogom volt nyolc hatalmas pannó készítésére olyan képekkel, anyagokkal, amelyekhez egyébként nem fértek volna hozzá a tanárok. Óriási elégtétel volt.

– Mégis mi vált olyan mértékben elviselhetetlenné, hogy lemondott a tanfelügyelőségről?
– Egyre több osztály vált román oktatási nyelvűvé, nekem egyetlen lehetőségként az maradt, hogy legalább fakultatív magyar nyelvű csoportokat indítsak be. Egy idő után azonban elkezdték ellenőrizni, miért indul annyi fakultatív csoport. Az általam meghirdetett magyar katedrákra kezdtek frissen végzett román tanárokat helyezni, amire a főtanfelügyelő azt mondta, semmi baj, a magyart majd a testnevelő tanár fogja tanítani, elvégre ő is tud magyarul. Semmilyen lehetőségem nem maradt, süllyedtem el szégyenemben, hogy nem tudok tenni semmit.

– Meglehetősen sokan vannak, akik ma is hálásak önnek, hogy segített nekik hazakerülni az ország különböző sarkaiból, ahová a tendenciózus kihelyezési rendszer száműzte őket. Hogyan volt ez lehetséges abban a meglehetősen eszköztelen és veszélyes világban?
– Nem volt egyszerű, ezeket az embereket hosszú időn át rejtegetni is kellett attól tartva, hogy ha megjelenik a nevük a béríveken, feljelenthetik őket. A hasonló csalásokhoz a tanfelügyelőség káderese volt a szövetséges. Tulajdonképpen ez az egész nem esett az én feladatkörömbe, de tisztesség és emberség kérdése volt. Nekem lehetőségem adódott rá, nagyon akartam és tudtam segíteni. Egyféle önvédelmi fegyvert is kialakítottam a lebukás esetére: káderhiányra hivatkozni. Hiszen a pártdirektívák is arról szóltak, hogy gazdálkodjunk okosan a munkaerővel. A harcaimhoz egyébként többnyire a pártbrosúrák anyagából szereztem a muníciót, azokat nem nagyon lehetett lesöpörni. Milyen az élet: épp a jó barátaim, Kónya Ádámék lányáért nem tudtam semmit sem tenni, mert nem ismertem a kémia–fizika katedrák helyzetét.

– Így, utólag a nyolcvanas évek második felében szervezett anyanyelvi táborok sem tűnnek kockázatmenteseknek. Azt hogy lehetett „eladni”, illetve megúszni? 
– Talán ez volt a legnagyobb jelentőségű kezdeményezésem. Soha annyi „erdész” nem bujkált a kommandói erdőkben, a táborokat mégis a nyitott szellem, a felszabadult vidámság jellemezte, a tanárok részéről pedig a gyermekközpontú jóízű munka. Az értelmes munka mámoros boldogságában éltünk. Bancea Gábor és Ungvári Barna mai református lelkészek már a teológián tanultak, amikor levelet írtak nekünk a táborba. Annyira megható volt: 18 éves fiatalok késztetést éreznek, hogy levelet írjanak a táborozóknak. A tanfelügyelőségem első öt évét – benne a táborokat –, majd a diktatúra bukása után a tankönyvcsalád megteremtését tartom a legnagyobb megvalósításaimnak. A T3 Kiadó azóta is az egyetlen kiadó Erdélyben, amely 1–12. osztályig terjedő, egymáshoz kapcsolódó, egymásra épülő kötetekből álló tankönyvcsaládot jelentetett meg. Az első alternatív magyar nyelvű tankönyvet a férjem, idősebb Tulit Attila pénzén nyomtattuk ki 500 példányban kísérleti jelleggel. Később meg is bírságoltak érte. És természetesen nagyon büszke vagyok a hajdani tantárgyolimpia megreformálására, Mikes Kelemen néven való újraindítására is.

– A magyar és román tannyelvű iskolák forradalom utáni szétválasztása egyik fontos szereplőjének is számít. Hogy ítéli meg: lehetett volna keményebben? Kellett volna? A hajdani leányiskoláról való lemondást sokan ma is fájlalják.
– Sajnálom, hogy egyesek máig nem képesek a téglákon túl látni. Én jobban sajnálom, hogy a Váradi József-iskolát nem tudtuk egynyelvűvé tenni. Már kiszámoltam a tanulólétszámot, a tantermeket, mindent. A tervek szerint a jelenlegi Nicolae Colan-iskola épületébe vittük volna a román tagozatot, esetleg a hajdani egyesbe, a mai művészetibe. A férjem, az építővállalat igazgatója azonban figyelmeztetett, hogy a Colan épülete nem készül el az 1990. szeptemberi iskolakezdésig. Még sokáig nem is készült el. A román gyerekeket pedig ugyanúgy nem lehetett az utcán hagyni, mint a magyarokat. Ma is azt tartom, hogy a maximumot hoztuk ki abból a helyzetből, és nem győzök elég tisztelettel gondolni Szász Árpád akkori főtanfelügyelőre, aki annak „igazolása”, hogy vannak tisztességes és bátor emberek.

– E közéleti kitettség, kivételes szakmai elkötelezettség közepette két fiút nevelt. Az adott körülmények között hogyan sikerült elegendő időt-energiát fordítania a családjára?
– A mi családunk belső kapcsolatrendszere nem volt szokványos. Különösen szerencsés voltam azzal, hogy a férjem a szó minden értelmében társam volt a teljes kölcsönösség jegyében. Életre szóló szövetség volt közöttünk. Egymás elhivatottságát, szakmáját tiszteletben tartottuk, megbecsültük, segítettük egymást, hiszen a férjem épp annyira megszállottja volt az építészetnek, mint én a tanításnak. Ami azzal is járt, hogy egyikünknek sem volt konkrét időkorlátok között működő munka­programja. Közben meg nekünk nem állt rendelkezésre besegítő nagymamánk. Gyakran tettem fel magamnak a kérdést: megengedhetem magamnak ezt a szerepvállalást? Sokszor beszélgettünk erről a gyerekekkel is, sokszor ők bátorítottak, hogy végeznem kell a feladataimat. Szülőként kevés dolgot titkoltunk el a gyermekeink előtt, csak ami tényleg börtönveszélyes volt, azt nem tárgyaltuk előttük. Voltak lelkiismereti aggályaim, de azt hiszem, összességében jól döntöttem. Ez volt az életünk.

– Jut a figyelméből napjaink különböző megszorításokhoz kapcsolódó pedagógustiltakozásaira? 
– Tanárembernek érzem magam, aki egész életében tanár marad, és a nyugalmazása után is érdekli a fiatalok sorsa. Folyamatosan zavar, hogy amióta sztrájkolni lehet, senki nem vonult még az utcára az oktatás tartalmi megreformálása érdekében. Elvártam, hiánya egyenesen fáj. Az is, hogy évről évre gyengébbek a nyolcadikos és a tizenkettedikes vizsgaeredmények. Mégsem készítenek elemzéseket, nem próbálnak közelebb kerülni az okokhoz. Mindig belekeverik a román nyelvet, a főtanfelügyelő pedig kijelenti, hogy gyermekeink közel fele funkcionális analfabéta. Mitől? Na, ezeket nem tudom elfogadni. Ingyen és bérmentve részt vettem volna kérdőíves kutatásokban, de nem volt igény rá. Fokozódó érdektelenséget érzek az oktatásban dolgozók körében. Mintha nem lennének tudatában annak a felelősségnek, amelyet ez a hivatás jelent. Az orvosnak sem engedjük meg, hogy tévedjen, a tanárnak sem szabad sem hanyagnak lennie, sem tévednie. A mostani helyzetben elsősorban nem az óraszám növelését tartom felháborítónak, hanem hogy a megszorításokat a tanüggyel kezdik. Azt, hogy osztály- és iskola-összevonások állások megszűnésével járnak, és megint ott tartunk, hogy nem szakképzett tanárok fognak tanítani. De nem most kellett volna utcára vonulni, hanem akkor, amikor először tájékoztattak a szándékról. Akkor kellett volna tiltakozni akár szülőkkel együtt, annak lett volna értelme. Ami most történik, holt lovon a patkó. Mert amit egyszer már végrehajtottak, aligha fogják visszacsinálni. És akkor haragszunk, hogy az iskola csak őrző-védő szolgálatot biztosít a gyereknek, mert a japán sztrájk ezt jelenti. Márpedig a gyermek mást, sokkal többet érdemel.

Tulit Ilona
Baróton született 1944. március 18-án, leánykori neve Bede Ilona. Iskoláit szülővárosában végezte, 1966-ban diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán. Tanári pályája állomásai: Nyárádszentimre, Ákosfalva, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy. Szakfelügyelő a Kovászna Megyei Tanfelügyelőségen (1982–1987, 1990–1991). 1998-as nyugdíjazásáig magyartanár a Váradi József Általános Iskolában. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének és az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének alapító tagja. Fontosabb munkái: Hagyományőrzés – hagyományteremtés (iskolatörténet, 1992), Jámbor szándék – Alternatív tanterv a magyar nyelv és irodalom tanításához (1992, Orbán Gyöngyivel együtt), Magyar irodalomolvasás (alternatív tankönyvek az 5–8. osztályoknak, 1994–2000), Magyar nyelv és irodalomolvasás (tankönyv a 8. osztály számára, 2000, Zaláni Virág néven), Anyanyelvi táborok Háromszéken 1986–1990 (2016), Hallgató a hátsó padban (2021). Díjak, elismerések: Sütő András-díj – a Nyelvőrzés Díja (AESZ, 2012).