Hol terjed a radikális iszlamizmus?

Sayfo Omar Ádám előadásában a radikalizálódásra is kitért. Meglátása szerint az iszlamizmus elsősorban ott nyer teret, ahol összeomlóban van a mezőgazdaság. „Ezekben az országokban tudnak terjedni ezek – és most nemcsak a klimatikus változásra szeretném rákenni az egészet, hanem arra, hogy a folyamatnak nagyon sok összetevője van. Hogy miért tud valahol erősödni egy iszlamista mozgalom? Jóléti államokban is tud, tehát nem csak az általános válság egy tünete. Ahol azonban válság van, ahol felborulnak a társadalmi struktúrák, ott van több lehetőség erre. A szíriai polgárháború annak is volt a következménye – nagyon sok egyéb dolog, például a külső beavatkozás mellett –, hogy volt egy hároméves, 2006-tól kezdődő aszály, ami miatt több mint kétmillió, egyes becslések szerint hárommillió ember áramlott be városokba vidékről. Ez a tömeg elvesztette megélhetését, társadalmi kapcsolatait, hevenyészetten összetákolt lakásokban kellett újrakezdenie életét, hiszen aki helyben maradt, arra gyakorlatilag az éhezés várt. Egy ilyen helyzetben az ember fogékony azokra az ideákra, amik azt mondják, hogy »menjünk neki a rendnek, mert nincsen már, ahová hátrálni«. Ezek a környékek, a külvárosok, az elszegényedett, egykor mezőgazdaságból élő vidékiekből álló közösségek lettek azok, akik a kezdetekben a felkelésbe becsatlakoztak, és itt bukkantak fel először azok az iszlamisták is, akik jelenleg már az egész országot irányítják” – magyarázta.

Fukuyama és Huntington

Az előadó arról is szólt, hogy miképpen gondolkodik a Nyugat az iszlámról, és Európában hogyan van jelen ez a vallás. „A gondolataink nagy része import – elsősorban Amerikából –, és az 1990-es évek legelejére nyúlik vissza, amikor győzött az Egyesült Államok, a hidegháború végével megbukott a keleti blokk, és diadalmaskodott a liberális demokráciának nevezett társadalmi berendezkedés. Két fontos munka született ekkor, ami meghatározza a mai napig az amerikai gondolkodást. Az egyik Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című, 1992-es munkája. Ebben a szerző azt mondja ki, hogy a szovjet blokk összeomlásával győzedelmeskedett a liberális demokrácia, és szükségszerűen minden országban ennek kell létrejönnie, így az emberiség el fog jutni az örök békéig, hiszen a népek által választott vezetők mindig a békére fognak törekedni. Ez volt az egyik alapgondolata George Bushnak is, amikor megindították Irak ellen a háborút, a második öbölháborút 2003-ban, csak aztán máshogy alakult, Irakban nem jött létre a liberális demokrácia.

Egy másik elgondolás Samuel Huntingtontól származik, aki A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása (1996) című könyvében azt a tézist fogalmazta meg, hogy ha valóban megbukott a keleti blokk (ezzel a kétpólusú világrend, s lezárult az igazán nagy küzdelem), a civilizációk harca csak most fog elkezdődni. Ő több civilizációs blokkra osztotta a világot, és arra a következtetésre jutott, hogy a nyugati és az iszlám civilizáció összeütközése szükségszerű, illetve arra a megállapításra, hogy az iszlám világnak a legvéresebbek a határai. Ez valóban tartalmaz igazságot, csak azt hagyta figyelmen kívül a szerző, hogy az iszlám világnak a belső törésvonalai sokkal véresebbek, mint a határvidéke, mert a muszlimok elsősorban egymástól akarják megszerezni a javakat, hogy a gyerekeiknek enni tudjanak adni, amikor válságos időszak van, márpedig válságos időszakban élnek már jó régóta” – mondotta Sayfo Omar. 

Hozzátette: alapvetően ez a gondolat elkezdett terjedni, és egyre meghatározóbb lett az 1990-es évek során, leginkább azért, mert a politika is ezt tűnt erősíteni. 1979-ben Iránban a világi sahot, a nyugatbarát vezetőt elűzték, elsősorban azért, mert nem akarta meghosszabbítani a perzsa állam és a British Petroleum közt fennálló szerződést, de az akkor lezajlott forradalomban közrejátszott a hatalmas társadalmi elégedetlenség, hiszen jelentős leszakadó tömegek álltak szemben a sah rendszerének parttalan fényűzésével. Iránban győzött az iszlám forradalom és szinte azonnal meghirdették ennek exportját is. 1982-ben Libanonban megalakult a Hezbollah (amit éppen a közelmúltban vert szét Izrael), 1987-ben jött létre, szintén iszlamista szervezetként a Hamasz – a Gázai övezetben, illetve a palesztin hatóság által ellenőrzött területen – 1996-ban pedig Afganisztánban tűzte ki a zászlót az első tálib kormány.

„Ezek mind olyan iszlamista mozgalmak voltak, amelyek az iszlám nevében harcoltak. Ha viszont megnézzük őket testközelből, azt látjuk, hogy itt nagyon is nemzeti keretrendszerben zajlottak ezek a dolgok. Az iráni iszlám forradalom nyugodtan tekinthető a perzsa középhatalmi törekvések új formájának, ők a különböző országokban a helyi síita közösségeken keresztül akarják saját hatalmi pozícióikat erősíteni. A Hezbollah valóban libanoni iszlám ellenállás néven futott (s fut a mai napig), de ők Libanon területén akarják a síita közösséget irányítani, nincs az országhatáron átnyúló ambíciójuk. A Hamasz egy hibrid szervezet, amely a palesztin nacionalizmust és a muszlim testvériségtől adaptált iszlamista irányzatokat követi, ők azonban elsősorban Palesztinát akarják – ahogy ők mondják – felszabadítani, nem pedig ezen túl bármit elérni” – vázolta az előadó. Mindezek mellett a tálib kormány gyakorlatilag a pastu etnikumnak volt a mozgalma kezdetekben Afganisztánban. „A pastuk voltak mindig is az elit Afganisztánon belül, egészen addig, amíg nem jöttek a szovjetek, és nem kényszerültek menekülttáborba, ahonnan később útjára indult a tálib mozgalom. De a tálib kormány már kezdetektől jó kapcsolatot akart ápolni a hindu Indiával, ami ugyebár nem túl muszlim és iszlám-kompatibilis. Összességében elmondható tehát, hogy alapvetően nemzeti karakterű iszlamista szervezetek kezdtek felemelkedni, ez azonban a huntingtoni narratívát nem zavarta különösebben.

Majd aztán jött 2001. szeptember 11-e, amikor immár egy olyan iszlamista szervezet tört előre, az Al-Qaida, amely globális dzsihádot hirdetett. Tehát nem nemzetállamhoz kötődő, hanem globális vallásháborút hirdetett, mint későbbiekben az Iszlám Állam. Nagyon sokan a tengeren túl feltették a kérdést: miért gyűlölnek minket? És ezt úgy értették, hogy miért gyűlölnek a muszlimok minket, nem úgy, hogy az Al-Qaida miért gyűlöl minket, hanem a muszlimok általában. Hiszen ebben az időszakban nagyon jó kapcsolat volt az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia között, nem beszélve Indonéziáról (mely máig a legnépesebb muszlim ország) és annak bármelyik nyugati országgal való kapcsolatáról” – mondotta.

Fotó: Pixabay.com

Tévedtek a szakértők

Sayfo Omar szerint összetett a dolog, de ezekre alapvetően egyszerű válaszok érkeznek. „Tudjuk, hogy az egyszerű válaszok mindig messzebb elhallatszanak, mint a bonyolult, összetett elemzések arról, hogy mi és miért van a világban. És általában azt láttuk, hogy a tengerentúlon jött a szakértőknek egy új generációja, akik gyakorlatilag sutba dobták nagyon gyorsan azt a hatalmas orientalisztikai tudást, amivel Európa már az 1700-as évek óta rendelkezik. Ott volt például Goldziher Ignác Magyarországról, akinek az iszlámról való tudásunk kapcsán sokat köszönhetünk. Ez az ismeret mind megvan, le van írva különböző nyelveken – egyébként magyarul is – és a maga összetettségében mutatja be az iszlámot. De jött egy generáció, akit ez kevésbé zavart, mert eleve kívülről érkeztek – még maguk az iszlamisták is, akik jellemzően szintén nem vallástudók. És ők nagyon egyszerű választ adtak egy bonyolult kérdésre: azért gyűlölnek minket, mert ez meg van írva a Koránban. Mert Mohamed próféta ezt tanította nekik” – fejtette ki.

Példaként a Hamasz elveit hozta fel: „ha a Hamasz azt akarja igazolni, hogy miért kell harcolni Izrael állam ellen, akkor azt fogja mondani, hogy azért, mert a Koránban is ott van, hogy Mohamed harcolt a Khaybar zsidó törzs ellen, akik ugyebár az ő ellenségei voltak és elárulták. Ha viszont éppen valamelyik arab ország – legutóbbi 2020-ban az Egyesült Arab Emirátusok – békét akar kötni Izraellel, akkor arról beszélnek, hogy senkit sem érdekel a Khaybar törzs, amikor Medinában 16 zsidó nemzetség volt, Mohamed pedig 13-mal ezek közül az utolsó pillanatig jóban volt, és amikor kecskét vágott, adott belőle a zsidó szomszédjának is. Tehát akkor a Korán szövegében a békére van jogforrás, ezzel lehet eladni a reálpolitikát – mert nyilván nem az ideológia formálja a világot, hanem az Egyesült Arab Emirátusok akar békét kötni Izraellel (mivel modern amerikai fegyverzetet szeretne beszerezni, ezen túl pedig gazdasági érdekei is ezt diktálják), ezért nekik meg nem érnek annyit a palesztinok. Összetett ez a kérdéskör. Azonban ezek az egyszerű elképzelések Európában is megjelentek, és nem teljesen okszerűtlenül, hiszen Európán belül növekszik a musz­lim lakosság” – hívta fel a figyelmet.

Elmondta: egyszerű a képlet, az európaiaknak nincs elég gyerekük, a reprodukciós ráta nem akkora, mint ami ahhoz kellene, hogy megmaradjon az európai lakosság. A bevándorlók száma azonban nő, s bár köztük nagyon sok afrikai keresztény van, a muszlimok száma így is növekvőben. „Van a bevándorlóknak egy olyan rétege – film is készült róluk –, akik nem ismernek sem istent, sem embert, Franciaországban például szembemennek a szüleikkel és a többségi társadalommal. Franciaországban a külvárosok népe már kezdetektől egy etnikailag nem európai, vegyes kultúrákból érkezett generáció volt, ahol a fiataloknál mindenki mindenkivel keveredett, és kialakult egy olyan közösség, amely elutasította a többségi társadalom értékeit és normáit. Hogy az Európán kívüli bevándorlás milyen téttel jár, azt mások még korábban felismerték. Enoch Powell brit konzervatív képviselő 1968-ban mondta el a híres beszédét, amelyben azt állította, hogy ebben az országban 15 vagy 20 évnyi idő múlva a fekete ember fogja az ostort a fehér ember felett. Ezt azért mondta, mert ekkor indult meg az a tömeges bevándorlás, amely a mai napig is folyamatosan alakítja az ország etnikai arculatát. Ő akkor főként az első bevándorló hullámra, a karibiakra gondolt, akik feketék, és már az első időszakban nagy számban megjelentek, idegen elemként voltak jelen a társadalomban. Azonban mindezek a gondolatok, amelyek akkor elhangzottak, a későbbiekben a politikában is megjelentek – gondoljunk Jean-Marie Le Penre, aki alapvetően az arab és az afrikai bevándorlással ment szembe, amely átalakítja Franciaország etnikai arculatát, de ide sorolható a brit nemzeti párt a pakisztániak kapcsán, Németországban a bevándorlásellenes jobboldal, amely a törökök és más bevándorlók ellen emelt szót” – magyarázta. De gyakorlatilag etnikai hangulata volt ennek a közbeszédnek – tette hozzá –, mert szükségszerűen azok, akik érkeztek, szintén etnikai alapon határozták meg magukat. „Az arab arabnak tartotta magát, a török töröknek, hát persze, hogy úgy viszonyultak hozzá, ahogy ő hívja magát. Éppen ezért ezek a különböző politikai erők nagyon hamar megkapták a rasszista bélyeget, a fősodor elhatárolódott tőlük. Tegyük hozzá, hogy a gazdaság a 90-es években is egészen jó állapotban volt Nyugat-Európában – persze az olajválság idején itt is fellángoltak az indulatok, de összességében a társadalmak jól éltek, és amikor az emberek jól élnek, nem nagyon szeretnek szélsőségesre szavazni” – ismertette.

Ezek a pártok egy üvegplafonnal a fejük fölött éltek egészen a 2000-es évekig, amikor jött egy új megközelítése a témának, amelyet Geert Wilders vagy akár a szomáliai származású Ayaan Hirsi Ali is képvisel, hogy nem a színes emberekkel van baj, a baj a muszlimokkal van. „Mert ebben a huntingtoni megközelítésben az iszlám egy eszme. Ha úgy állunk az iszlámhoz, hogy ez egy totalitárius ideológia, ahogy az újdonsült nyugati szakértők ezt megfogalmazzák, akkor egyfajta fasizmussal állunk szemben, amit lehet és kell is kritizálni. Ez a megközelítés egyébként nem teljesen fedi a valóságot, bár vannak racionális alapok benne. Például az, hogy Európában szükségszerűen változik az utcakép. Tehát annyi fejkendős nőt, mint manapság, nem lehetett korábban látni Nyugat-Európában. Azt mondani, hogy sok a fejkendős nő, vagy sok a hosszú szakállat viselő férfi, politikailag korrektebb, mint azt mondani, hogy sok a színes bőrű ember. Mert azt nem illik észrevenni, még jobboldali franciaként sem. Ugyanakkor egyre inkább szembetűnővé vált az, hogy több állam (elsősorban Törökország) próbálja a diaszpóráját megtartani törökségében, és meccseteket is építenek. Törökország meg Marokkó is hagyományosan azon volt, hogy maradjanak marokkóiak vagy törökök azok, akik Európában dolgoznak” – vázolta.

Fotó: Pixabay.com

Nincs Mr. Iszlám

Problémát jelent, hogy a szunnita iszlám világban – a bevándorlóknak több mint 90 százaléka szunnita – nincs vallási kérdésekben illetékes központ, nincs „pápa”, vagyis egy Mr. Iszlám, akivel beszélni lehet – mondotta a szakértő. „Európában a liberális jogrendnek köszönhetően bárki létrehozhat egy kulturális központot, egy imaegyletet, vagy nyithat közösségi médián egy felületet, ahol terjeszti a tanait. És Európában azok az iszlamista gondolkodók, akik egyébként a saját országaikból menekülni kényszerültek – mert tudjuk, hogy ott elsősorban a saját elitjükkel meg a saját társadalmaikkal kerültek összetűzésbe –, Európába érkezve szabadon tudták terjeszteni a tanaikat, és ezek jellemzően tudnak követőket találni. Ha Rotterdamban felnő egy marokkói, akkor számára a népi iszlámnak – amit a nagyapja követett Marokkóban – nem lesz relevanciája. A mecsetben nem biztos, hogy az imám – pláne az anyaországból érkezett – azt az üzenetet fogja tudni mondani, ami az ő élete szempontjából fontos. Identitásában hollanddá nem vált, mert soha nem lesz holland etnikailag, meg egyébként kulturálisan sem, mert más típusú családból jött, akcentusa van, marokkói pedig szintén nem lesz” – mondotta. 

Sayfo Omar szerint akkor jön a kérdés, hogy micsoda. „Erre érkeznek az összetett kérdésekre adott egyszerű válaszok, miszerint te muszlim vagy, ne foglalkozz semmivel, szüleid is muszlimok, de ők rossz úton járók, te létezz egyszerű muszlimként, és kövesd azokat az egyszerű tanításokat, amiket mi mondunk. És ezek az iszlamista csoportok Európában tudnak híveket szerezni. Tegyük hozzá, hogy a számokat tekintve több az egyszerű életet élő muszlim Európában (az az ember, aki dolgozik, s amikor hazamegy, talán egy sört is kibont, és a Netflixet nézi, vagy Playstationön játszik), mint azok, akik radikális iszlamisták lesznek, de Európában van ennek társadalmi foganatja. És hát vannak a robbantások. Bár a keresztény bevándorlók közül nem sokan robbantják fel magukat – az más kérdés, hogy keresztény bevándorlóról is hallottunk olyat, aki késelt –, de mégiscsak azt látjuk, hogy a terrortámadás egy muszlim problémává vált Európában. Hiszen valóban vannak olyanok, akik újjászületnek a vallásukban, és mivel azelőtt sem voltak békés, kedves emberek – mert például bűnöző életmódot folytattak, droggal kereskedtek, utcai balhékban vettek részt stb. –, azt a fajta radikalizmust, ami az ő karakterüket jellemezte, át fogják csatornázni a vallás által meghatározott új világképbe is, ennek nyomait, ennek a valóságát látjuk Európában. Azok a bevándorlásellenes erők, akik azt mondják, hogy az iszlámban kockázatok vannak Európában, nem járnak messze a valóságtól. Viszont a téma azért összetettebb, mert ők általában azt szokták mondani, hogy a muszlimok párhuzamos társadalmat építenek” – hangsúlyozta.

Párhuzamos társadalom akkor születik meg, ha egy kollektív gondolkodású kultúrából sok ember egyszerre megérkezik valahova, és innentől kezdve nekik nem kell semmivel foglalkozni, saját belső világukban, saját szabályaik szerint élnek. „Valóban, muszlimok is szép számban alkotnak párhuzamos társadalmakat, de ez egy tágabb értelmű probléma, mert egy Iránból érkezett műveltebb személy vagy orvos valószínűleg nem fogja az iráni közösséget keresni Nagy-Britanniában, mert miért keresné? Ő fel tud oldódni egyénként is ebben a közösségben, mert más társadalmi csoportból származik. Amikor megérkezik egy egyszerű ember Anatóliából, akkor az szükségszerűen a sajátjait fogja keresni. Hasonlóképpen a 2015-ös migrációs hullámban érkező vidéki szíriai” – magyarázta.

Ami a közterek feletti uralom átvételét illeti, kifejtette: általában arra gondolunk, hogy megváltozik az utcakép, amikor megjelennek a muszlimok vagy a nem európai emberek. „Ami valóban így van, ezt mutatja a Södertälje-nak, egy svéd 40 ezres kisvárosnak a példája, ahova a 2003-as iraki háború után hirtelen tízezrével érkeztek irakiak, és a svédek elkezdték magukat furán érezni, mert az újonnan jöttek hangosodtak a villamoson, szemeteltek az utcán, a játszótéren ők voltak a legzajosabbak. De ezek a bevándorlók iraki asszír keresztények voltak, akik nem keresztényként forgatták fel az életet, hanem közel-keleti minőségükben jelentek meg” – tette hozzá.

Azt is elmondta zárszóként: a mai modern világban és Európában már nem kell közösséghez tartozni. „Tehát simán megtörténhet az, hogy egy muszlim fiatal elköltözik a szüleitől. Otthon ilyen nincs, egyrészt anyagi okokból, másrészt nincs olyan, hogy egy egyedülálló férfi egyedül elköltözzön a családtól, hacsak nem tanulni megy, vagy dolgozni, ezek a családok együtt élnek. Európában ez nincs meg. Tehát, ha Európában egy muszlim fiatal elköltözik, a haverjaival él, és radikális tartalmakat fogyaszt az interneten, az mindaddig nem tűnik fel senkinek, amíg el nem kezd szurkálni, vagy nem robbant fel valamit. Az iszlám világban ez szembeötlő: ott ilyenkor első körben a család az, aki megpróbálja jó útra téríteni, mert nem hiányzik nekik az, hogy a család kollektíven vállalja a következményt. Tehát amikor Tunéziában elfognak egy terroristát, az az első lépés, hogy letartóztatják az összes férfi családtagot is, mert kizárt, hogy ne tudtak volna a dologról. Következik az, hogy akit nem tartóztattak le, azt kirúgják a munkahelyéről. Az egészen biztos, hogy a testvérei, húgai, nővére nem tud megházasodni, mert ki ad egy ilyen családhoz hozzá gyereket? Ennek tétje van, komoly visszatartó erőt jelent, ami Európában nincs” – summázott.