A keserűgomba ismertségének, kedveltségének jele az is, hogy szinte minden magyar tájegységben ismert a vele összetéveszthető gomba, a pelyhes keserűgomba (Lactarius vellereus) is, melyet csak kevés helyen tartanak ehetőnek, s fogyasztanak. A különbségre mindenhol felhívják a figyelmet, elkülönítik más megnevezéssel is.
Nem úgy a zöldülő tejű keserűgombától (Lactarius pergamenus), melyet általában épp úgy fogyasztanak, jónak tartanak, mint a fehértejűt (Lactarius piperatus).
Mi a különbség? A disznókeserűnél vagy tinógombánál (hogy csak ezt a két háromszéki nevét említsem) ritkábbak a lemezek, bársonyos tapintású a kalap és általában nagyobb a méret. Persze a későbbi megjelenés, termésidő szintén számíthatna (júniustól novemberig terem), de mert magasabb fekvésű területeken kitolódik akár augusztusra is a jó keserűgomba előfordulása, ez bizonyára többeket megtéveszt, s nem tartják annyira fontos elkülönítő bélyegnek. A disznó és tinó szavak használata hasonló itt a farkas-, anyós- meg mérges- és bolond- előtagokéhoz a népi gombanevekben: ezek mind a nem jónak tartott gombákra utalnak. Ezúttal is, miképp legtöbb esetben, ajánlatos megszívlelni a népi bölcsességet.
A keserűgombát valószínűleg régóta szedik eladásra, de a magyarok viszonylag ritkán kereskednek vele, a cigányok a leggyakrabban. Az előbbieket aláhúzandó idézem a továbbiakban a 19. század elejéről származó adatokat: „...szentgyörgy-gomba, nyíri szöszös, pisztitic-, lasa-, hirip- és keserűgombák, melyekből lehet pénzt szerzeni ...” (Gyergyóalfalu) „Szentgyörgy-, keserű-, fenyőalja-, pisztiric-, lasa-, szarvasgombák, de mű azokkal nem szoktunk kereskedni, s annálfogva pénzt se tudunk azokból keresni” (Várdotfalva, Felcsík).
Málnási András rajza a jóféle keserűgombáról
A keserűgomba nem használt, nem ehetőnek tekintett rokonát a közelmúltig nem árulták tájainkon, most viszont nagy mennyiségben került a vásárlók szeme elé Sepsiszentgyörgyön, persze feketén. Ez főleg azért lehetséges, mert államunk, kormányunk nem tartja be a majd 20 éve érvényben lévő gombatörvényt, s az abban előírtak ellenére nem biztosítja a gombák felügyelet mellett való piaci árusítását. Mivel az állam nem szab ki büntetést saját magára, így a gombákat nem ismerő, de azokat szívesen fogyasztó ember lesz az, aki megissza ennek a levét.
Azzal, hogy a pelyhes keserűt is megeszik, csak Moldvában találkoztunk (Például Pusztinán: Az őszi keserű rosszabb ízű, de eszik.). Ugyancsak ritka, hogy a keserűvel összetéveszthető földtoló galambgombát szintén ismerjék, megnevezzék. Például Pusztinán eképp: „A disznóporcogót nem eszik, a porcogó (olyan), mint a keserű, de nem tejes, nyárba nő az erdőbe” (Ny. T). Hasonlóképp Kézdiszéken is előfordul a keserűnek a földtoló galambbal való összetévesztése, de ez (mely ráadásul nem bocsát ki tejnedvhez hasonlót, miképp a keserűk) kevésbé káros a felhasználóra nézve, mert ugyancsak ehető, bár nem különösképp jó ízű, de nem csíp nagyon, s nem is keserű, még annyira sem, amennyire az igazi.
Végül hadd utaljak egy tőlünk kissé távolabb használt nevére is a pelyhes keserűnek. Torpancs a neve a Levidéken, a Mura mentén (a Dunántúl délnyugati részén, amúgy a nem ehető galambgombáé úgyszintén). Azt ajánlom ugyanis, hogy torpanjunk meg használatát illetően, mert nem véletlen, hogy nem ehetőnek tüntetik fel gombáskönyveink. Túlzottan keserű és csípős íze, nehezen emészthető volta megárthat. A gombák esetében mindig legyünk nagyon óvatosak, ez persze ne jelentse azt, hogy ne fogyasszuk a jóízű, sőt, egészségünkre jó hatással levő fajokat.
Zsigmond Győző
