Kiemeltek

1949. március 2-án éjjel egy órakor annyit hallok, hogy a három hatalmas házőrző kutya borzalmasan ugat. Kicsi idő múlva jön a leány: tessék jönni, a tűzifa tetején öt ember, nem mernek lejönni. Már tudtam, hogy ezek nem rablók, azoknál sokkal rosszabbak. Úgy is volt. A kutyákat a leányok nagy nehezen megkötözik. Egyenként lemásznak, bejönnek és kijelentik, hogy a mai nappal minden vagyonom államosítva van. Húszkilós csomagot vihetünk magunkkal, de az is ruhanemű lehet. A két kisgyermeket éjnek idején fölszedjük, indulunk a parkon keresztül. Egy teherautó még más dálnoki sorstársunkkal ott vár. Az őseimtől örökölt és általam megőrzött, becsülettel megtartott minden, de minden egyik pillanatról a másikra semmivé vált, földönfutókká lettünk. Elkezdődött az a borzalmas időszak, amit úgy kellett átvészelnünk, mint a kommunista rendszer legádázabb ellenségei. A második világháború következtében több országban sok minden megtörtént, de amit nekünk a következő tizenöt éven keresztül végig kellett csinálnunk, az sehol sem volt. (...)

Fölmászunk a teherautóra és elindulunk Sepsiszentgyörgyre. Ott a rendőrségen már jócskán vannak. (...) A rendőrségen a régi nóta: ki vagy, születés stb. Csak egyet nem kérdeztek, hogy van-e vagyonod? Kijelentik, hogy a város területét elhagyni nem szabad, s minden hétfőn jelentkezni kell. Szállást ki-ki keressen magának. S ez volt a legnehezebb! Ha leprások lettünk volna, akkor is könnyebben kaptunk volna szobát. Úgy félt mindenki! Féltek, nehogy rájuk süssék, kikkel barátkoznak. Végül egy barátomnál húzódtunk meg, egy kicsi konyhában az egész család. Mi a feleségemmel, mint a macska mikor kidobják, s lábra áll. Prágai gyógyszerészeti diplomával elmegy a szakszervezeti gyógyszertárba; nagy szükség van patikusra, azonnal fölveszik, s már jár dolgozni. Én elmegyek az ecetgyáros ismerősömhöz, ó, de sok szeszt szállítottam neki. Így lesz két ló, szekér, s ami kell; most már avanzsáltam, beállhatok kocsisnak. Az istálló körül nagy rakás trágya, a munkától nem féltem, hisz még otthon is segítettem a hordásban, ha kellett. A városi ismerősök megrökönyödésére egy Beczásy a trágyás szekéren. Ez mentette meg a házigazdámat. Neki műhelye volt, s ijesztgették, hogy ha nem áll be a pártba, elveszik a műhelyét. Végül engedett. Na de most már hívták a párthoz, hogy merészelt nekem, a dicső párt legnagyobb ellenségének helyet adni? Ő is székely lévén, kapcsolt: bárki láthatja, ül a trágyás szekéren, dolgozik, az ilyen nem lehet ellenség. Egy és fél éven keresztül maradtunk nála, amikor egy szép éjjel megint kiszednek az ágyunkból, s irány Dobrudzsa. (...)
 

Irány Dobrudzsa

Szeptember 23. éjjeli egy óra, mi négyen a kicsi szobában, enyhe az éjszaka, az ablak nyitva. Félálomban hallom, hogy a vaskaput irgalmatlanul verik, utána csend. Ágyam az ablaknál. Azt veszem észre, rajtam keresztül valakik beugranak. Egyiknek a kezében revolver. Románok voltak. Kérdi a nevünket, majd mondja, hogy azonnal öltözzünk fel abba a ruhába, amiben tegnap voltunk. A hatéves kicsi leánykába bele­rúg, hogy miért nem öltözik gyorsabban. A feleségem el akar venni egy darab kenyeret, nem engedik, és már visznek, de hová? Kapunk előtt nagy teherautó tele sorstársakkal. A rendőrség előtt állunk meg, ahová sorjába érkeznek a tele autók. Mikor együtt van a társaság, irány a brassói teherpályaudvar. (...)

Na, a brassói teherpályaudvaron letesznek. Hetvenhatan vagyunk, közöttünk egy hathetes csecsemő, s nagyobb részt öregek, agyongyötörten, betegen, elkínzottan. Hiszen már másfél éve hurcoltak el az otthonunkból. Úgyszólva tehetetlenek, minden lehetőség nélkül nyomorultan tengették az életüket, s a jövő kilátástalan. Szánalom lehet ránk nézni. A fiatal kevés. Akiknél emberségesebbek voltak, azoknak még valami csomagjuk van, a sínek között arra ülnek. Nekünk semmi. Ülünk a földön s várjuk, mi lesz, hogy lesz? Őriz bennünket tíz gépfegyveres katona, látszik rajtuk, hogy szégyellik magukat. De őrízni kell bennünket mint lázadókat.

Végre begördül egy mozdony három vagonnal. Marhavagonok. Abban a mi helyünk! Nagy nehezen fölemelgetjük a sok öreg beteget, el is indul a mozdony. De hová? Szibériába? Első megállás Ploiești-en. Három asszony, köztük a feleségem, leszáll, s úgy ott leguggolnak. Az öregek nem mernek leszállni, probléma a visszajutás. Aztán egész éjjel utazunk, mind csak kelet felé. Most már Szibériát ki sem merjük mondani. Végül megállunk: az állomás neve Cataloi. Ez Dobrudzsában a konstancai vonal egy szárnyának végállomása. Tovább szállítanak bennünket, áll ott három katonai teherautó. Felülünk nagy nehezen, baj van a gyerekekkel, az öregekkel. Az autó négy sarkánál négy fegyveres katona, ügyelni kell ám, nehogy e meghurcolt társaság újból kikiáltsa a királyságot. Vég nélküli órák utazása után érkezünk meg, utólag tudtam meg, egy Traian nevű, bolgárok lakta községbe. Jóformán éjjel van, járjuk a falut hosszában-széltében, mint kerge juhok. Az orezeriába kellett vigyenek – a rizstelepre –, de hol az út, nem kapják meg. Abban az időben még úthálózat sem volt itt. Tavasszal egy szekér elindult, s a többi a nyomában. Abban az évben ott lett az út. Aztán végre világosodni kezdett, és megtalálták az úgynevezett utat. Úgy hét kilométer után végre megérkeztünk. A Duna mellett, távol a falvaktól egy hosszú, szimpla deszkából épített barakk. Belül emeletes priccsek gyékénnyel letakarva. Ez minden. (…)

A finom utazás után sokaknak kellett menni nagyra és kicsire. Kérdezősködtünk, hol a WC? Úgy néztek ránk, mintha meg lennénk bolondulva. Mutogatjuk, hogy a férfiak állva, a nők guggolva… Na megértik végre! Most már ők mutatják meg, hogy a védőgáton túl vannak hatalmas gödrök, ők oda járnak. Így ez is megoldódott: két-három családnak megvolt a gödre, csak ügyelni kellett, senki se essen birtokháborítás gyanújába. A baj akkor ütött be, amikor a Duna megáradt, s a lyukak megteltek vízzel. Na, de ilyen csekélységeken fenn­akadni, mikor ott a víz széle? Feljebb a falusiak szintén ezt csinálták. A baj ott kezdődött, hogy a víz csak lefelé folyik, s a Duna vizét isszuk, más lehetőség nincs. Akik értettek a kémiához megnyugtatták a társaságot, hogy folyása közben a víz saját magát tisztítja. Amikor Európában nagy esőzések vannak, a folyó vize sárgán hömpölyög. Este a vedreket megmertük, reggelre két-három centi vastagon leülepedett az iszap a veder alján. A felettünk eső falvakban – később a saját szememmel láttam – a trágyát a Dunához vitték, oda fordították bele.

A barakkban az alsó fertályban kapunk helyet. Egyszer csak látom, a deszka között a résen lóg egy egérfarok. Gyorsan megfogom, így nem tudott elfutni. Hívom a szomszédot, üsse meg! Annyi az egér, olyan jámborok, nappal is jönnek-mennek, mintha egy családhoz tartoznánk. (...)

Vasárnap érkeztünk, s másnap az első munkanap. Mert hát dolgozni hoztak bennünket. Sokan azt sem tudják, mit jelent rizst aratni, mert aratás idejére érkeztünk. A parcellák területe negyed hektár: egymástól töltéssel elválasztva, árkokkal övezve. A víznek szabályos az útja; az egyiken beeresztették, a másikon kiengedték. Na, mondom, kivonultunk! Végül is kényszerlakhely, kényszermunka. Aki nem dolgozik, nem kap ételt, s ebből lettek a bajok: mi lesz a gyermekekkel, öregekkel, betegekkel? A rizst sarlóval aratjuk, térdig érő vízben dolgozunk. A levágott rizset csomókban kirakjuk a száraz részre. Közben sikoltozás hallatszik, a víz ugyanis tele van piócával. Ha belecsimpaszkodik a húsba, nem lehet levenni, amíg meg nem szívja magát vérrel. (...)

Közben jönnek a bajok, mert nincs orvos, nincs gyógyszer, nincs fogorvos. Az egyik sorstárs a tüdejével beteg. Száraz, poros a levegő. Késő őszig egy szikra eső nem hullott. Amikor a falusi csorda elvonul, olyan porfelleg keletkezik, hogy látni nem lehet. Szél nincs, a levegő moccanatlan, csak a por, a por. A beteg társunk fulladozik, vért hány, s két napra rá meghal. Marad a feleség két kicsi gyermekkel. Az én gyermekeim is napról napra száradnak el. Nincs rendes alvási lehetőség, nem tudjuk a tisztálkodást úgy biztosítani, ahogy kellene. Ennyi embernek egyetlen mosdótál sincs. S az étel! Étel? (...)

Decemberben, ahogy hűvösre fordult az idő, igyekeztünk melegen öltözni, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenki mindent magára vett, ringyet-rongyot, úgy nézett ki a társaság, mintha a szegénység karneváljára neveztek volna be. (...)

Elérkezett december 24., az első karácsony Dobrudzsában. Megérkezik hozzánk több ökrösszekér, s átvisznek egy másik telepre, Puiernițara. Nem volt nehéz összeszedni a dolgainkat, s indult is a szekérkaraván. Jó két óra út után megérkeztünk, itt már sokkal jobb körülmények voltak. Szintén barakk, de ebben már kitelelni is ki lehet. Hiányoztak viszont a priccsek, helyette szalmát terítettünk le. Nekünk, ugye, így is jó. Sokat zörgettük a szalmát; mielőtt elaludtam, a születő Jézusra gondoltam, súgtam is a feleségemnek: karácsony van, karácsony…

Beczásy István