Sok kérdés merült fel bennünk. Elég nagy-e a templom egy ekkora rendezvényhez, ahol mintegy fél­ezer asszony gyűlhet össze? Hol fognak annyian étkezni? Lesz-e elég evőeszköz? A szünetben hogy fog annyi vendég kávéhoz, vízhez, süteményhez hozzáférni? Hol fognak a buszok, autók parkolni? Mi lesz rossz idő esetén?

Utólag visszatekintve azt mondhatjuk: sok emberi gyarló kérdés és felesleges aggodalmaskodás volt mindez, mert olyan szépen megoldódott minden. Mintha mindenki megérezte volna úgy igazán ennek a súlyát, odatette legjobb tudását, erejét. Idejét nem sajnálva ott volt mellettünk elsősorban a nőszövetség és a presbitérium, de ott voltak lelkesen, teljes erőbedobással az ifjak, és segítettek gyülekezeti tagok, és olyanok is, akik még csak nem is gyülekezetünk tagjai. 

A presbiterek utolsó percben is székeket, padokat cipeltek, hogy mindenki leülhessen, figyelemmel kísérték az eseményeket, hogy ha valaki segítségre szorul, azonnal rendelkezésre állhassanak. Ugyanezt tették az ifjúsági csoport tagjai is. A fiúk a fizikai munkából vették ki a részüket, a lányok a csodálatos székely ruhát magukra öltve, a nőszövetségi asszonyokkal karöltve fogadták az érkezőket, útbaigazították a vendégeket, szünetben kínálgattak, a nőszövetség által készített ajándékocskákat, illetve emlék könyvjelzőket osztogattak, melyen mottóként a következő ige szerepelt: „Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját” (Jel 2,10b). Mindenki egy-egy apró, de igen fontos és erős láncszemként épült be a nagy egészbe. Ilyen fontos láncszem volt a Polgármesteri Hivatal által rendelkezésünkre bocsátott kultúrotthon is, minden anyagi és lelki támogatás, az étkeztetést megoldó étteremtulajdonos jóindulata, a Sepsi Egyházmegye nőszövetségei által készített sok finom sütemény, a nőszövetségi elnöknők pozitív hozzáállása és nem utolsósorban a zöld köpenyében futkározó házigazda lelkipásztor… 

Ebben a nagy munkálkodásban egyszerre csak azt vettük észre, hogy az örökség: a hűség és kitartás, de legfőkképpen az Istenbe vetett hit és bizalom, amit a régiek átadtak, ott lebeg a szemünk előtt, és segít minden lépésünkben. Szabó Margit, mindannyiunk Manyika nénije, aki több évtizeden keresztül volt az uzoni nőszövetség elnöknője, példaképként állt előttünk. Mindazt a sok odaadást, határozottságot, a nőszövetség iránt érzett szeretetet, a „lehetetlent nem ismerek” érzést észrevétlenül használtuk fel a szervezés során. Mindezért hálásak vagyunk az előttünk járó, évtizedeken át lelkesen munkálkodó nőszövetségi tagoknak. 

Közösségépítés szempontjából is áldásos volt a feladat. A sok szorgalmas kéz együtt munkálkodása során még jobban összekovácsolódtak a régi idősebb tagok a fiatal, nemrég csatlakozott tagokkal. A fiatalok sokat tanultak az idősebbek bölcsességet és tapasztalatot rejtő tanácsai­ból, az idősebbek pedig ellesték: hogyan lehet az ember korát meghazudtolva újra lendületes, rugalmas. El-elkeseredtünk, de együtt. Elbotlottunk, de egymást felsegítettük, elfáradtunk, de együtt fáradtunk el. És végül örültünk! Együtt örültünk, és együtt adtunk hálát, hogy ezeknek az eseményeknek a részesei lehettünk, ugyanakkor azt kértük a jó Istentől, bárcsak sokan megkívánnák a közösség ilyennemű erejét, bárcsak újabb tagokkal bővülne az uzoni nőszövetség, hogy legyen kinek továbbadni az örökséget, amit egykor mi is kaptunk.

Hogy mit tanultunk mindebből? Azt, hogy miként egy-egy ember leteszi a rettegett vizsgát, vagy beilleszkedik az új munkahelyen, felnő az újonnan felvállalt tisztséghez, úgy az uzoni református gyülekezet is képes volt véghezvinni mindazt, amit első pillantásra nagyon nehéznek látott. És nem azért, mert olyan ügyesek, okosak és erősek lennénk, hanem azért, mert hittel és szeretettel fogtunk neki ennek a munkának, ezért az Úr áldása kísérte minden lépésünket. Az esős éjszaka és a szemerkélő esővel induló reggel után a foszladozó felhők közül kisütő napsugarak által adta tudtunkra: ott van velünk! Mindezért egyedül az Úré a dicsőség!  

Ungváriné Szakács Judit