Nemcsak az egyik szoba „üres”, ahová nincs is már kedve bemenni. De egyelőre semmihez sincs kedve, mégis mindenhez hozzáfog. Olyan dolgokat kezd el csinálni, amiket eddig halogatott (nem voltak túlságosan fontosak), mindent kitalál, csakhogy lefoglalja magát. Nem mintha eddig unatkozott volna, de most megállás nélkül pörög. A gyermek jó helyen lesz, és még fog hazajárni. Persze egyre ritkábban, de ez is így van rendjén. És persze, az ember megint én vagyok.

Reméltük, hogy eljön ez a pillanat, és a gyermek megdolgozott érte. Berendeztük az új életterét, tervezgetésekkel teli, igazából derűs napokat tudunk magunk mögött. Mindannyiunk életében új fejezet kezdődik, az övében az első igazán fontos, eddig legizgalmasabb. Az enyémben már sok kezdés, lezárás, újrakezdés volt, ez a mostani róla szól. Isten őrizz, hogy panaszkodjak, hiszen ez az élet rendje, egyszer csak (újból) el kell vágni a köldökzsinórt.

Csakhogy az ember (továbbra is én) nagyon úgy néz ki, hogy önző fajta. Mert magára is gondol, és belesüpped az önsajnálatba. Akkor is, ha nem teljesen hülye, és pontosan tudta, hogy ez egyszer bekövetkezik. Akkor is, ha folyamatosan azt szajkózta, és teszi most is, hogy gyermeket nem magunkért hozunk a világra (csak egy kicsit), és miután a fontos dolgokat elrendeztük vele, az útjára kell engedni. Onnan tovább már csak addig kell segíteni, amíg még szükséges, és amikor igénye van rá.

Ezt mantrázom most is, miközben pötyögöm ezeket a béna sorokat. Időközben a gyermek hívott, és elröhögtük, hogy miközben én itt sajnálom magam, ő a macskáját akarta látni. Megmutattam neki, és megígérte, hogy azért naponta beszélünk. (Tiszta szerencse, hogy itt a macska). Nemsokára két napig újra találkozunk, aztán majd meglátjuk…

Már azon is gondolkozom, hogy átrendezem egy kicsit a lakást, és minden szekrényben, fiókban, polcon újrarámolás lesz, de ha kell, a szomszédban is megteszem mindezt... És mi mindent tervezek még csinálni, amit tulajdonképpen eddig is megtehettem volna, nem egy hároméves gyermek mellett kellett dekkolni.

Azt még nem is említettem, hogy fogalmam nincs, kihez fordulok segítségért, ha valamivel nem boldogulok azokban a fránya technikás dolgokban. Eddig csak át kellett lépnem a másik szobába. Most mehetek a szomszédba. Na jó, cserébe átrendezem az ő lakásukat is, ha kell. Ja, ezt már mondtam. És azt sem említettem, hogy hányszor tett helyre a kiegyensúlyozottságával, humorával, bölcsességével. Nem csak fiatal felnőttként, már jóval előtte is. Állítólag ezekben a helyzetekben kell az ember újra kitalálja, felfedezze magát, új hobbik után nézzen, és mindenfélébe belekezdjen. Én, azt hiszem, eléggé ki vagyok már találva, naponta fedezgetem fel magam, unatkozni nem szoktam, a hobbikkal is rendben volnék. Csak a lakást készülök felforgatni, aztán lehet, hogy eredeti formájára majd vissza. Talán utazni gyakrabban fogok. A gyermekekhez mindenképp, de azt is csak addig, amíg nem megyek a nyakukra.

Tudom, hogy az én bajom nem is igazi baj. Sok minden egyébhez mérve, biztosan nem az. Csak az a bizonyos köldökzsinór… Most érzem igazából, hogy megszűnik, és fájni is most fáj. Bocsánat, ha ez a pár sor unalmasabbra sikerült, mint kellett volna. És igazából kit is kellene hogy mindez érdekeljen? Bár nincs kizárva, hogy nem csak én járok ebben a cipőben.

Fotó: Pixabay.com