A Demeter Zoltán által szervezett baróti Tortoma Önképzőkörnek hétfő este immár a 26. évadja kezdődött el, ezúttal új helyszínen, a Gyulai Líviusz Városi Könyvtár olvasótermében. Az új évad első vendége Skovrán Tünde Los Angelesben élő színész, filmrendező és producer volt, aki ezúttal nem film- vagy színházi szereppel, hanem a saját élete történetével aratott közönségsikert szülővárosa könyvtárának színültig telt olvasótermében. Bár mindössze alig tíz éves volt, amikor elment Barótról, gyermekkori emlékeire, azóta már több mint három évtizedet átölelő életútjának történéseire sokan kíváncsiak voltak.
Az est meghívottja kérdésekre válaszolva kezdetben arról beszélt, hogy a Baróton töltött első tíz év mennyire meghatározta életét, hiszen, mint mondta, a világ bármely sarkába menjen az ember, az otthon előkészített csomagot mindig magával cipeli. Neki a Baróton szerzett tapasztalatait, élményeit soha nem kellett rejtegetnie, sőt, büszkén, tudatosan vállalta azokat, így a világ egy őszinte, sallangmentes embert tisztelhet ma benne. Emlékezett baróti óvó nénijére, Blanka óvó nénire (Megyes Blanka), aztán Éva nénire (Gyulai-György Éva tanárnőre), aki osztályfőnöke volt, a baróti Tanulók Házánál töltött évekre, ahova rajzolni, táncolni, faragni járt, de arra is, hogy egyszer kisgyermekként érdeklődött anyukájától afelől is, hol van a világ vége. Anyukája akkor azt mondta neki, hogy a világ vége, az nagyon messze van, oda nem juthat el, „csak az a nő a tévéből”, aki nem más volt, mint a Román Televízió magyar adásának egykori bemondója, Józsa Erika. És Tünde akkor megígérte anyukájának, hogy egyszer elviszi őt a világ végére – ami meg is történt 2023-ban, amikor eljutott anyukájával Ausztráliába, ahol még „a nővel a tévéből”, Józsa Erikával is találkoztak.
„A köldökzsinórommal a nyakam körül születtem, azóta mind menekülök” – mesélte. E folyamatos „menekülés” első állomása Sepsiszentgyörgy volt, ahol a Mikes Kelemen Elméleti Líceum diákjaként már folyamatosan versmondó versenyekre járt, s bár a színházról akkor még fogalma sem volt, mi az, a Mikes-líceum nagyon vagány osztályközösségéből mégis már egyenesen a színművészeti egyetemre vezetett az útja. Budapestre, ahova először felvételizett, nem vették fel, de Kolozsvárra igen. Nagy szónak tudta be azt is, hogy az egyetem elvégzése után a kolozsvári Állami Magyar Színháznál munkát talált, és első szerepére, Caragiale Elveszett levelének Ștefan Tipătescu-jára is emlékezett. Első filmszerepe annál inkább meghatározó volt: a filmek világának felfokozott hangulata magával ragadta. „A film lett a szerelmem” – mondta. Igazán nagyot harmincévesen, 2012-ben gondolt: elhatározta, külföldön próbálja ki magát. Így jutott el Los Angelesbe, ahol kezdetben Martin Landau vette szárnyai alá, akivel véletlenül találkozott egy üzletben, sorban állás közben. „Ez nagy szerencse volt” – vallotta be. Kitartásának és munkájának köszönhetően a szerencséből aztán megélhetést kovácsolt. Szinkronstúdiót kezdett el működtetni, amely igencsak „kinőtte” magát, miután negyven nyelvre tudtak már filmeket lefordítani.
Többször eljutott Afrikába, és miközben figyelme a filmrendezés, azon belül is a dokumentumfilm-rendezés felé fordult, már tudta: az emberi testtel szeretne foglalkozni. Az inspirációt számára Caster Semenya olimpiai és világbajnok dél-afrikai futónő története jelentette, aki az érmeket nőként nyerte ugyan, de aztán vizsgálat indult ellene, mert „interszexuálisnak” nyilvánították és nemvizsgálatra kötelezték. Így született meg 2023-ban Skovrán Tünde Who I am not (Ki nem vagyok én) című dokumentumfilmje, melyet az ígéret szerint egyszer Baróton is bemutatnak majd, s mely film, mint ő maga mondta egy interjúban, „az emberi természetet, a közös élményeinket és azt vizsgálja, ami összeköt minket, férfiakat és nőket”.
A művésznő végül a közönség kérdéseire is válaszolt, és egy gondolattal fejezte be előadását: „A jövő spekuláció, a múlt nosztalgia, a jelen pillanat az egyetlen érték, ami van, de ezzel foglalkozunk a legkevesebbet” – mondta.
