Azzal a céllal érkeztek szerdán este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárba, hangsúlyozta Murányi Sándor, hogy még jobban megnyerjék az érdeklődőket az olvasás és az irodalom számára. Több kérdést is előkészített, ám az egyórás sepsiszentgyörgyi beszélgetés, felolvasás során csupán kettőt tehetett fel: a tárgyakhoz való kötődés egyszerűen megválaszolhatónak tűnt, ám kiderült, ez is igen szövevényes, az alkotás során érzékelhető tudatállapot természetrajza pedig kiváltképp bonyolult, utóbbira Kemény István De című versével válaszolt frappáns és tömör módon. 

A Magyarországon élő szerzők – Murányi Sándor székelyudvarhelyi, Bartis Attila pedig marosvásárhelyi származású, ám utóbbi az elmúlt évtized felét Jáván töltötte – egy ezerötszáz kilométeres erdélyi utazáson, több író-olvasó találkozón vettek részt. Székelyudvarhely után „rendkívüli módon” Balánbányára kanyarodtak – Vermesser Levente költő, magyartanár meghívására –, ott az elmúlt három évtizedben efféle irodalmi rendezvény nem volt, onnan érkeztek Sepsiszentgyörgyre, majd Bákóba indultak, ottani román írók csoportja várja őket, később Csík faluban csángó gyermekekkel is találkoznak.

Sűrítve a Sepsiszentgyörgyön elhangzottakból: Kemény István számára a tárgyak nyomasztó érzést jelentenek, mert mindig több van belőlük, mint amennyi kellene, s úgy véli, jó lenne egy letisztult, csupán a legszükségesebb bútorokat, illetve könyveket tartalmazó lakásban élni. Jáván ilyen környezetet alakított ki magának Bartis Attila – lakásában még könyvek sincsenek, igaz, számára döbbenetes, hogy nem is hiányoznak –, viszont budapesti otthonában gyermekkorának, életének meghatározó tárgyai sokasodnak, mintha az a tér múzeum vagy könyvtár lenne. Wirth Imre akkor veszítette el a tárgyakhoz való ragaszkodási képességét, amikor lebontották Óbudát, családi házukkal együtt, ekkor az ószeres összeszedte mindazt, amihez gyermekként ragaszkodott...

Mennyire szükséges módosult tudatállapot az alkotáshoz? – ekképp hangzott Murányi Sándor második, egyben utolsó kérdése, amellyel egy korábbi, Bartis Attilával folytatott beszélgetéshez kapcsolódott. Kemény István ki sem mondaná, hogy alkot, illetve hogy alkotott, sőt, még azt sem, hogy ő maga költő, viszont ha más mondja ezt róla, akkor annak örül. Wirth Imre számára inkább az a kérdés, vannak-e olyan művek, amelyek a módosult tudat­állapotot közlik, a létrejött alkotás kinyit-e a befogadóban egy ismeretlen világot.Bartis Attila rögzítette: az alkotó szempontjára utal és kerüli az olyan avítt szavakat, mint az ihlet, de amikor az író ír, megteremt valamit, olyan szellemi és lelkiállapotba kerül – ezt nevezi módosult tudatállapotnak –, amely megkülönböztethető attól, amikor például elmegy a piacra vásárolni. Módosult tudatállapoton ezt érti tehát, illetve azt, hogy mivel ez az állapot bizonyos szempontból akaratán, döntésén kívül helyezkedik, nem tudja teljességgel bizonyítani, hogy „az a szöveg, amely akkor születik, csak és kizárólag az én művem”. Hasonlóan érez festő barátja is a vászon előtt: ő is úgy véli, az alkotói folyamatnak van egy nagyon fura, tőle függetlenedő része, s miközben elkészült művéért teljes mértékben viseli a felelősséget, de a dicsőség nem biztos, hogy mindenestül az övé...