Az emlékezők között talán már nincs olyan, akinek személyes emléke lenne arról, ami 1944-ben ezen a kegyetlen napon a faluban lezajlott, de élnek a leszármazottak, emlékszik a falu népe és velük a legszélesebb értelemben vett magyar közösség is. A 81. évfordulót nevezhetjük rendhagyónak: sem a borzalmat elkövetők vezérének, sem szabadcsapatának nevét ki nem ejtette senki. Csak a veszteséget vették számba, csak a vértanúk előtt hajtottak fejet, csak a könnyeket törölték le, de azok, akiknek kezéhez a kiontott vér tapadt, nevezetlenek maradtak.

A református templom évszázados falai közt Kelemen-Karikás Árpád helybeli lelkész az 1944. szeptember 26-án történteket idézte fel, azt a napot, amikor a kora hajnali csendet egy rossz fazék doboló hangja, aztán parancsszó törte meg, s adta utasításba, hogy minden 15 éven felüli magyar menjen az iskolaudvarra, aki nem jelenik meg, azt helyben főbe lövik. Az úgynevezett volentárok, valójában szedett-vetett, katonaruhába öltöztetett bandatagok között akadt, aki káromló szavakkal hirdette: ma itt én parancsolok, és utánam az Isten! Dördült fegyver, süvített robbanógolyó, sikított lánygyermek, suhogott vizes kötél, a keménykötésű hóhér kezében gyilkos szerszám emelkedett, zokogott a hirtelen özveggyé lett asszony és az árván maradt gyermek. Aztán csend, hosszú, évtizedekig tartó csend következett: az érzelmeket, a fel nem dolgozott terhet el kellett nyomni. Hiába volt a gyógyíthatatlan lelki seb, szenvedni és sírni csak csendben lehetett, kibeszélni nem. „Ma újból csend van. Csendben emlékezünk, végigpörgetjük fejünkben az eseményeket, apák fiaiknak, nagyapák unokáiknak az esti csendben elmondott történeteit, szemtanúk vallomásait adjuk tovább, felidézzük arcukat, daliás termetüket, utolsó szavaikat. Szemünk elé tárul az utca, a ház, az udvar, az iskolaudvar, a kivégzőhely, a farakás, s már-már érezzük a golyószóró füstjét. Csak a harangszó töri meg ma ezt a csendet, a drága templom hívogató hangja. Ezért mi ma itt, a templomban nem akarunk szólni, hanem csendben maradni. Elcsendesedni az Isten előtt, és csendben figyelni, hiszen azért vagyunk itt és azért gyűltünk össze: engedni, hogy az Isten szólaljon meg. Az ige az ő éltető és újjáteremtő szava: csak egy szót szólj, csak szóld a szót, az igét! Csak egy szóval mondd, és meggyógyulok” – fogalmazott a tiszteletes igehirdetésében.

A falu központi részén felállított emlékműnél a Történelmi Vitézi Rend Vitéz Dálnoki Veress Lajos Törzsének székkapitánya, Bartha Imre Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét adta elő, majd Papp Attila, a sepsiszentgyörgyi belvárosi református egyházközség lelkipásztora emelkedett szólásra. Mint mondotta, gyerekkorától foglalkoztatja a kérdés, és ahányszor Szárazajtára jön, újból eszébe jut a váddal, Isten irányába történő, jogalap nélküli számonkérés: ha Isten ennyire szeret, hogyan engedhette meg, hogy az a nemzet, amely évszázadokon át a kereszténységért ontotta vérét, ilyen szörnyűségen menjen át? A kérdésre a választ is megtalálni vélte: Isten nem elveszejteni, hanem megtartani akar és akart, most is velünk van, de emlékeztet: törvényeit, főleg a szeretet törvényét nem szabad felülírni – mondotta.

Az emlékezet koszorúinak elhelyezését követően a magyar és a székely himnuszt énekelték az egybegyűltek a nagybaconi fúvósok kíséretével, végezetül az iskola termetes kapualjában szeretetvendégségre került sor.