Mementóként soroljuk fel ismét, úgy, abban a sorrendben, ahogy az iskola előtti, alsórákosi bazaltkő oszlopokból eggyé formált emlékművön áll: Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László életét oltották ki azon a kegyetlen napon.

Hogy kik voltak a bosszúvágytól (s talán nem csak attól) megrészegült fenevadak? Tudjuk, kik, de nem mondjuk – az emlékezésen felszólalók sem mondották. Minek is kerüljön egy lapra az áldozat és a hóhér neve? Az egyiké jól látható, szép karakteres piros betűvel íródik a helyi történelemkönyvekbe, a másiké maszatolóan vastag feketével. Az egyik megmarad és emlékeztet – soha többet! –, a másikat feledni érdemes. Talán eddig sem kellett volna, talán kicsit mindig is kegyeletsértő volt felemlegetni a hóhérok nevét.

Az istentiszteletet követően a templomtól Kelemen-Karikás Árpád tiszteletes vezetésével rendezett sorokban, a nagybaconi fúvósok zenéje mellett vonult az iskola előtti térig a talán kétszáz főnyi megemlékező. Az emlékműnél verset szavaltak, rövid beszéd következett, majd megkoszorúzták Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművésznek a tizenhárom szárazajtai mártíriumára figyelmeztető alkotását.

A székely és a magyar himnusz közös eléneklését követően – szokás szerint – az iskola tágas kapualjában és az abból nyíló tanári szobában szeretetvendégségre volt hivatalos a megemlékezés minden résztvevője. A hideg szél és a szemerkélő eső után, mi tagadás, jólesett a falak védettsége, a kalács, a meleg kávé és a kupica kisüsti.

A kapualj után, az udvar tövétől nyomban jobbra kis kopjafa áll, az iskolafalon, egy emeleti ablak alatt apró, az elmúlt évtizedek időjárását rosszul viselő márványtábla. Mindkettő azon szeptemberi borzalomra emlékeztet. Emlékeztet és beszédre indít. Péter Attila nyugalmazott iskolaigazgató a szomorú történeteket és az udvar minden szögletét részleteiben ismeri; kérni sem kell, mutatja a tetthely fájdalmas részleteit. Hol állt egykoron a rögtönítélő bíróság asztala, nyomban mellette az a tönk, ahol a hóhér fejszéje lesújtott a Nagy fivérekre, a 21 éves Sándorra és a 25 éves Andrásra, hol állt több helyen is gépfegyveres, hogy az udvarra beterelt népet sakkban tarthassák, s valahol ott, az udvar túlsó felében, ahol most a kis focikapu áll, volt a bitófaszerűség felállítva a – szerencsére meg nem talált – lelkész számára. Tizenhárman vesztek el aznap, és lehetett volna sokkal több áldozat is. Szerencsére a szovjetek, talán egy katonanő a közelben lőni kezdett, mire a tömegmészárlásra készülő martalócok elálltak szándékuktól. Elevenen élnek azok a nyolcvanegy évvel ezelőtti napok nemcsak az iskolaigazgató, hanem a közösség minden tagja emlékezetében.

Úgy van, ahogy az istentiszteleten Kelemen-Karikás Árpád mondta: ezen történeteket nemzedékről nemzedékre továbbadják, nagyapákról és apákról apró fiúkra száll. Nemcsak az áldozatok nevét tudják, hanem annak a kegyetlen napnak minden mozzanatát. Tudni lehet, ki hol állt, mit mondott, milyen (vélt) bűnöket róttak fel a katonaruhába öltöztetett vadak a békés szárazajtaiknak, kit hol s miként végeztek ki. A nyolcvan éve továbbadott történetek olyannyira élethűek, hogy általuk – ahogy a lelkész fogalmazott – szemünk elé tárul az utca, a ház, az udvar, az iskolaudvar, a kivégzőhely, a farakás, s már-már érezzük a golyószóró füstjét.

Péntek van, dél múlt, a templomi rövid fellépésüket követően az iskolások zöme már otthon. Zsongásuk hiányzik. Egyre kevesebben vannak – mondják a tanárok –, bizony összevont osztály is akad. Tizenegy évfolyamon – az óvoda kiscsoportjától nyolcadikig – alig hetvenöten tanulnak ott. Egyre fogy a történeteket megöröklő, az apró részleteket, mozzanatokat tudók száma. Fogynak, de minden bizonnyal azon fájdalmas történelmi nap tanulságait a maguk során ők is továbbadják, ha majd eljön ideje.

Megemlékezés Szárazajtán. Fotó Hecser László