Hármas ünnepet ültek Barót unitáriusai vasárnap. Az őszi hálaadás ünnepén az elmúlt évben kapott isteni gondviselésért mondtak hálát, mellette megemlékeztek a templom felszentelésének harmincadik évfordulójáról és arról, hogy a gyülekezet kilencven éve vált önállóvá. Külön köszöntötték a templomépítő Kiss Alpár nyugalmazott lelkészt és feleségét, Kiss Arankát, akik könnyeikkel küszködve fogadták László-Benczédi Zsófia lelkész elismerő szavait, miszerint a lelkészi pár áldozatos munkájának eredményeképp kis ékszertemplommal lett gazdagabb Barót. Ajándékkal lepték meg a templomépítéshez hathatósan hozzájáruló Bogyor Anna és Szabó Sándor gondnokokat is.
Köszönet mindenért
László-Benczédi Zsófia imájában úgy fogalmazott, azért van most tele a templom, mert hálát adni jöttek: az életért, hogy vannak egymásnak, hogy szeretettel teli közösséget alkotnak és hogy áll a templom, mely kicsi, de befogadó és szépségével csalogató, igazi ékszer.
A Péter első leveléből vett igére (1Pét 2,5) alapozott beszédében a kizárólagos unitárius ünnepről, a hálaadás napjának jelentőségéről beszélt. Mint mondotta, a hálaadás mindig rejti önmagában az alázatot is, mert hálát nemcsak a bőségért, hanem a keménységért is kell adni, akkor is köszönettel tartozunk, ha éppen kevesebb jut. És az apró ajándékokat sem szabad feledni: a felkelő és lenyugvó nap cirógató sugaraiért, a falat kenyérért, a szomjúságot enyhítő korty vízért is hálásnak kell lennünk, s ajándékok azok is, kik életünk részesei, a társak öleléséért, az el nem fáradó szülői, nagyszülői kezekért, a jó szavakért, amelyek fájdalmunkból és gyászunkból vezetnek ki nagyon sokszor.
„És ha igazán tele van a lelkünk, kedves testvéreim, ünneplő gyülekezet, a hála érzésével, akkor már nincs bennünk gonosz. Nincs okunk a hálátlanságra, a panaszra. És egyre jobban kiviláglik a mi célunk, a mi vágyunk, egyre jobban kikristályosodik előttünk: arra vágyunk, hogy jó alapot, jó fundamentumot tudjunk átadni a következő generációknak, hogy lelkiséget teremtsünk, hogy emberiességet tudjunk továbbadni ifjainknak és gyermekeinknek. Vágyunk arra, kedves testvéreim, hogy itt, ebben a tündérkertben, ahol élünk, itt, Erdővidéken az ifjaink, a fiataljaink itt maradjanak, hogy itt nekik hálás élet, közösség, megtartóerő legyen az, ami átöleli őket” – fogalmazott.
Isten áldott hajlékában
László-Benczédi Zsófia bizton jelentette ki: kilencven éve azért önállósodott Felsőrákostól az egyházközség, harminc éve pedig azért szentelték fel a templomot, hogy ott még lüktetőbb legyen a munkálkodás, hogy ott tudjanak összegyűlni, tudjanak találkozni és a jövő nemzedékek számára lelki ház létesüljön.
Kiss Alpár akkori lelkész jól értette az isteni üzenetet és sugallatot: a közösségnek egy áldott hajlékra van szüksége. Ma hálával kell gondolnunk az Isten által kirendelt erőért, amivel a vágyat meg tudták valósítani, és azon jószándékú gyülekezeti tagokra, akik szeretettel segítettek. Egészen biztosan akadtak nehézségek, de közös erőfeszítéssel áthidalták azokat – mondta a lelkész.
„Hiszem, hogy minden imádság, minden kovász ide bekerült a falak közé. A falak őrzik az örömteli pillanatokat, a boldog, derűs pillanatokat. És hiszem, hogy ezek közé a falak közé beépült a vigasztaló, bátorító imádság is, amely bennünket kisimogat sokszor gyászunkból, kétségbeesésünkből. Ez a templom látta az örömkönnyeket, látta a fájdalmakat, és látta és érezte az örömöt, a boldogságot, a mosolyt harminc éven át. Adjunk hát hálát azért, hogy ezt megélhettük így, együtt. Hiszem, hogy ez a templom továbbra is hívogat bennünket” – folytatta László-Benczédi Zsófia.
A lelkésznő a mai nemzedék feladataként fogalmazta meg: tovább kell vinni, tovább kell építeni a templomot. Nem kőből, hanem gyermekek, dolgozó, erős emberek és családjaikért, unokáikért továbbra is cselekvő idősek szívét egymás mellé illesztve kell az erős falakat építeni.
László-Benczédi Zsófia köszönti Kiss Alpárt és Kiss Arankát, valamint Bogyor Annát
Ékszertemplomot emeltek
Úrvacsoraosztást követően László-Benczédi Zsófia a templomépítő házaspárt, Kiss Alpárt és Kiss Arankát, valamint a velük együtt szolgáló gondnokot, Bogyor Annát szólította az egyháztagok elé. Mint fogalmazott, nekik kell hálát mondani, amiért vállalva a szervezéssel járó fáradságot és leküzdve a tornyosuló akadályokat, jó, támogató társakat találva, közös erővel megépült az istenháza. A hű szolgálatért jelképes ajándékként olyan ékszert adott át, amely a templomot ábrázolja, így azt „a szívük fölött tudják hordani”.
Kiss Alpár az élet kisebb-nagyobb, kellemesebb és időnként kellemetlenebb meglepetéseiről szólt. Az elmúlt napokban számára rendkívül kellemes meglepetés volt, amikor László-Benczédi Zsófia bekopogott ajtaján és személyesen adta át a gyönyörűen kivitelezett, a templom fényképével díszített, őszi hálaadás napjára szóló meghívót. Nemcsak ez volt meglepetés, hanem az is, hogy további két ünnep megüléséről is tájékoztatták. S mindkettő milyen fontos: kilencven éve önállósodott az egyházközség és harminc éve avatták fel a templomot. Nem számított arra, hogy megemlékeznek az eseményről, ugyanis öt éve az akkori tiszteletesnő élből utasította el a presbiterek felvetetését, hogy a templom fennállásának negyedszázados évfordulójáról megemlékezzenek. A mostani vezetőség viszont fontosnak tartotta az egyházközség számára rendkívül jelentős időpontról való megemlékezést, amit ő most megköszön.
Kiss Alpár azokról is megemlékezett, akik támogatták a templomépítést, de ma már nincsenek közöttünk. Nekik is köszönhetően épülhetett meg az a templom, mely hatvan évig hiányzott. Hat évtizedig úgy volt, hogy a paplak egyik szobájában elhelyeztek ötven széket, ott volt az úrasztala, mely most is használatban van, és egy pedálos harmónium – és az volt az imaterem. Az ötven szék általában elég volt, de azért voltak a nagy ünnepek – karácsony és húsvét, mellette esküvők, keresztelők, vallásórák és minden, ami egyházi tevékenység –, amikor nehezebben fértek. De ott volt Isten, aki a megszületett álom mellé állt. Érkezett támogatás az Egyesült Államokban, Angliában, Svájcban, Németországban élő barátoktól és ismerősöktől, de a legnagyobb áldozatot a helyiek hozták, akik sok esetben kétkezi munkával járultak hozzá ahhoz, hogy a templom alig öt év alatt felépülhessen. „Csoda volt számomra, hogy öt év alatt mit valósítottunk meg, és csoda nekem minden alkalom, amikor ha nem is jövök, csak a lépcsőházból kilépek és látom a templom tornyát, hogy ez a miénk, ez megmarad. Mi elmegyünk, mint ahogy elmentek sokan közülünk, de itt van, vannak fiatalok és áldja meg a Jóisten őket, hogy töltsék be és élő kövekként épüljenek be az egyházba, az egyházközség életébe” – mondotta a nyugalmazott lelkész, aki nem feledkezett meg köszönetet mondani Bogyor Anna, Szabó Sándor egykori gondnoknak és a feladatot jelenleg ellátó Fazakas Lászlónak, amiért tettek és tesznek azért, hogy Baróton teljes legyen az unitárius élet.
László-Benczédi Zsófia is elismerte Fazakas László áldozatos tevékenységét, virággal és a templomot ábrázoló kis ékszerrel ajándékozta meg: sokat jelent, hogy jelen van a gyülekezetben – mondotta.
A szószék mellett elhelyezett kis táblát Kiss Alpár és Fazakas László leplezte le. Szövege hirdeti, hogy a templom: „Az egy Isten dicsőségére és tiszteletére épült Kiss Alpár lelkészsége, valamint Bogyor Anna és Szabó Sándor gondnoksága idején a hívek, az amerikai és más külföldi hittestvérek, valamint az unitárius egyház támogatásával 1990–1995 között”.
A város képviseletében Szakács László alpolgármester mondott beszédet, és elismerését fejezte ki a volt lelkésznek és házastársának, amiért az egyházközség tagjaival összefogva és külföldi barátaikat megszólítva sikerült célt érniük, a templommal, annak szépségével és a benne folyó tevékenységgel gazdagították Barótot.
Az eseményt az egyházközség énekcsapatának fellépése, Szakács-Kádár Julianna szavalata, valamint a templomkertben tartott szeretetvendégség zárta.
