– Kezdjük az elején. Mi motiválta, hogy a papi pályát válassza?
– Kezdetben nem úgy alakult az életem, hogy papi pályára lépjek. 1955-ben Gyulafehérváron meghirdették a kántoriskolát, oda sikerült valahogy bejutnom. Akkoriban zajlott Áron püspök pere, már börtönben is volt. Gyerekként, fiatalként is figyeltük, hogy mi történik, csaholtak az akkori urak, még olyant is mondtak, hogy akasszák fel. Az indulat akkor is úgy beszélt, ahogy ma. Én Márton Áron püspököt jó embernek ismertem, szolgálta az ügyet, a hitet, így elmentem abba az iskolába. Négy év volt a kántoriskola, végeztem vele, és a kántori oklevél megszerzését követő nyáron jött a késztetés: folytatom a tanulmányokat, de immár szemináriumban. Sokat gondolkodtam, mert komoly dolog ezt vállalni, de úgy döntöttem, én is képviselem az ügyet, és így lettem pap, pedig nehéz idők voltak. Csak azért is!

– Ami a nehéz időket illeti: a szomszédban akkor zajlott az 1956-os forradalom, a retorziók Romániára is kiterjedtek. Éreztek azokból valamit?
– A papi pályát negatívan állították be, éreztették, hogy nem jó döntés. Már a hat év teológia alatt hívogattak be a dupla bőrborítású ajtók mögé, elvórákat tartottak. Tettlegesen nem érintettek, de folyamatos volt a nyomás, ijesztgettek. Nem gondol erre vagy arra? Nem fél, hogy baja lesz? – kérdezgettek. Ránk is volt állítva egy félrement szájú illető, a nevét sajnos elfelejtettem. Minden negatív dolgot elmondtak az egyházzal kapcsolatosan, de ez erősítette bennem, hogy érdemes. Mert ha nagyon harcolnak valami ellen, akkor biztosan van értelme.

    A kézdiszentléleki községháza a gyémá ntmisés évfordulóra nagyméretű albummal lepte meg, Bodó Imre nagyon büszke rá  

– Az évfolyamon hányan végeztek akkor?
– Akkor a kántoriskola országos volt, nemcsak erdélyiek voltak, hanem oda kerültek a négy egyházmegyéből mind, így a gyulafehérváriak, a bánságiak – temesváriak, nagyváradiak –, partiumiak, szatmáriak. Sőt, egy adott pillanatban a jászvásáriak is. Több mint százan voltunk az évfolyamon. De érdekes módon nem volt nagy a lemorzsolódás a fenyegetések ellenére sem. A teológián érdekes volt. Osztálytársam volt az éltanuló, egy bolgár fiú. Ő lemorzsolódott, más kibukott, mást meg nézeteltérés miatt kiraktak, ahogy a bolgárt is. Ugyanis volt ott mindenféle náció, szlovák, sváb, szász, magyar, román, de nem volt soha konfliktus a nemzetiség miatt. A gyulafehérvári egyházmegyéhez tartozva csak mi 16-an végeztünk. Tehát a jelenlegi helyzethez viszonyítva ez egy óriási szám.

– Az évfolyamából hányan vannak életben, illetve hányan szolgálnak ma is?
– A tizenhatból aktív ember rajtam kívül nincs más. Volt egy sváb fiú, Magyarországra került Szatmárról, azt hiszem, ő sem él. Életben van a bolgár, Nagykároly mellett egy faluban él egy volt osztálytárs, illetve Csíkszeredában Boros Károly volt felcsíki főesperes, illetve jómagam. Tehát négyen vagyunk életben, de csak én vagyok szolgálatban.

A nyugalmazott főesperes volt az idei perkői búcsú főcelebránsa

– 1965-ben kezdte meg a szolgálatot, kereken hatvan éve…
– Akkor nem úgy volt, hogy valahová kihelyeztek, a fiatal pap ment oda, ahová hívták. Az sem ment egyszerűen, mert a vallásügyi minisztérium felhatalmazást, azaz küldőpapírt kellett adjon. Kaptunk ide-oda helyet. Csík megyét végigjártam, legelőször Csíkszentsimonban voltam hat hónapot, akkor elkerültem Madéfalvára, ahol szinte egy évet voltam. Volt olyan is, hogy sehol sem voltam, ahogy a társaim legtöbbje: ültek tétlenül egy évet is. Végül segédlelkészi kinevezést kaptam Gyergyócsomafalvára, ez 1966-ban történt, ott két évet szolgáltam. Következett a szórványban levő Kide 1968-tól 1974-ig. Úgy szoktam mondani, hogy ott szolgáltam hat évet és egy napot. Nyirő József is onnan indult az írói pályájára, azelőtt ott plébánosként szolgált… Voltam két évet Bonchidán is, illetve a szórványfalvakban. Onnan ide jöttem, Háromszékre.

– Hogy esett Háromszékre a választás?
– Márton Áron püspök négy községet kínált fel: Tusnádfürdő, Kézdiszentkereszt, Csernáton és Csíkkozmás. Azt mondta: fürdőre nem teszlek, mert ahhoz túl fiatal vagy, a másik túl nagy neked, aztán így maradt egyedüli választásnak Csernáton. Figyelmeztetett: ott sok a filia. Mondtam neki, mindegy, vállalom.

Bodó Imre mondotta a prédikációt az idei torjai Mária-búcsún. Fotó: Iochom István

– Csernátonban a kommunizmus évei alatt templomot is sikerült építeni, ami akkoriban nem volt egyszerű dolog…
– Alsó-Csernátonban volt ugyan templom, de Felsőben semmi, és a távolság miatt nehéz volt a híveknek lejönni. Azért nem ment egyszerűen a templomépítés: jól meg kellett rágni, hogyan is? Akkor ilyesmire nem adtak sem építkezési, sem más engedélyt, nem hagyták jóvá, furfang kellett hozzá. Megvásároltam egy telket, egy részét sikerült átíratni. Volt egy nagy öreg ház rajta, azt lebontottuk, annak az anyagát részben fel tudtuk használni. Összebarátkoztam egy fiatal társasággal, akik szállították a fát, nekik köszönhetően meglett az építkezési anyag. Pénz ugyan nem volt, lassan azonban tégla is került. Amikor pirosban volt az épület, akkor jött Jakab Antal püspök úr, és mondta: jöjjön, mutassa meg, mit épített. Amikor meglátta, úgy emlékszem, ő is adott húszezer lejt. Akkor már be volt vezetve a villany is, én meg egy egész nyáron stukatúroztam náddal a mennyezetet néhai Kosztándi Dénes bácsival, más nem segített.

– Ehhez a bravúrhoz a helyi párttitkárnak is szemet kellett hunynia…
– A helyi párttitkár Háromszéki Jakab volt. A megyei vezérekkel sokszor vonultak ott fel, ott volt Rab István elvtárs is. Kérdezte Jakitól, hogy ez mi? Erre azt mondta, hogy hát tejcsarnok. Persze őt sem lehetett átverni, jól tudta, hogy az nem tejcsarnok, de hát azért Jaki felelt. Abban az időben még egy hittanterem építését sem hagyták jóvá. Alsó-Csernátonban a plébánia udvarán építettem egy hittanteremet, jött a titkár s mondta: hát te mit csináltál, ezért lefejeznek! Mondom neki, hát kell valahol hittant tanítani… Erre ő: keverj valami trágyalevet és öntsd le, hogy úgy nézzen ki, mint egy istálló. Aztán azt is csináltam, muszáj volt. Úgy legalább nem világított távolról, aztán később leléceztük és vakoltuk. Összességében: volt együttműködés, sok minden fölött szemet hunytak. Nem panaszkodom az akkori vezetőkre, lehetett velük egyezkedni. Az akkori milicista Vulcan volt, azt hiszem, most is él Gelencén. Egyszer mondtam neki, hogy verekedés van, erre azt válaszolta: hagyja, verekedjenek, menni csinálni aztán jegyzőkönyv (nevet).

Kézdiszárazpatak madártávlatból. A mostani szolgálati hely

– Csernáton után jött Kézdiszentkereszt, majd Kézdivásárhely.
– Kézdiszentkereszten is zajlott építkezés, tulajdonképpen a templom javítása, ugyanis nagyon rossz állapotban volt. Kézdivásárhelyen először a mostani Boldog Özsébhez kerültem, ott ugye, nem volt plébánia sem. Nagyon nehezen összehoztam a dolgokat, lett plébánia és torony nélküli templom is (egy családi házból alakították át és bővítették ki – szerk.), mert az építményt aztán nem engedélyezték még a demokrácia első éveiben sem. A torony építése már az ikrekre maradt (Ferenczi István és Árpád tiszteletesre – szerk.), akkor már enyhült a helyzet. A templomot viszont sikerült befejezni és berendezni. Az Özséb után a kantai Szentháromság-templom következett mint szolgálati hely, a templom kijavítása kerek nyolc évet vett fel. Amikor oda kerültem, ki lehetett látni a templomból, a szentélyből... Mondhatni, Polyánban el sem végeztem a templomjavítást, egy este telefonált az érsek, hogy menj Kézdire. Mondtam neki, hogy de nem fejeztem be a templom javítását, azt mondta: befejezi más. A városban majdnem sírva fakadtam: ismét ott van egy majdnem összeomlott, sérült templom, kezdhetem elölről. Nem volt könnyű, hiszen nem csak a templom javításával foglalkoztam, tudtam hittanórákat is szervezni, de nem volt káder, el kellett indítani az egyetemi képzést is. Még ott volt a templom mellett a minorita rendház is, azzal is sokat foglalkoztam, de oda sok pénz kellett, annyira futotta, hogy az állagát valamennyire, a lehetőségekhez mérten meg lehessen őrizni.

– A demokráciában az egyházi oktatást is sikerült az iskolába bevezetni.
– Így van. Akkor a néhai Deme Laci volt az igazgató, ő biztatott: nyugodtan, csinálni kell. Ember nem volt, bejártam az iskolába vallásórát tartani, aztán odatettek a vallásszakot igazgatni. Nagyon nehéz volt mindennek eleget tenni, hiszen főesperesként 32 plébánia tartozott hozzám, a plébánosok fizetését is magam vittem ki, ott volt a templom, az iskola. De nem azért csináltam, hogy ezzel dicsekedjek, hanem ez volt a kötelességem.

A szárazpataki templomot is példásan sikerült rendbe tenni

– Főesperesként a kézdivásárhelyi Márton Áron-szobor állításának is egyik szorgalmazója volt…
– Igen, ez 2004-ben történt, még Török Sándor volt a polgármester. A szobor anyagát a gyerekekkel gyűjtöttük össze, a helyi tanács is áldását adta a szoborállításra, ami elég kutyafuttában készült el, akárcsak a befogadó tér is. Sokan segítettek a szoborállításban. Az egyházban az volt a szokás, hogy az évi eseményeket január elsején le kell jelenteni, ez olyan ad hoc jött össze, hogy az érseket év közben kellett értesíteni.

– Nyugdíjba vonulása után Kézdiszárazpatakra került. Miért épp ide?
– Ezen a kis településen épp nem volt plébános, így adott volt a lehetőség. Azt is láttam, hogy gajra van minden menve, van, amit csinálni, ahogy lesz, úgy lesz. Úgy is lett. Fizetést sem vettem fel azóta, lassan csinálgatjuk a dolgokat. A templomot felújítottuk, épp most, mielőtt jött, indultam volna, hogy megbeszéljem a belső meszelését-festését, mert ráfér. Sikerült a szép kántori lakot is felújítani. Jó lenne a plébániát is korszerűsíteni, mert a magas mennyezet miatt télen olyan hideg van, mint a kútban, öl meg, hiába fűtök. Jó lenne az épületet leszigetelni. Csak mindent nem lehet egyszerre. Mikor ide kerültem – húsz éve már –, villanyt vezettem, de ami régi, az romlik. Hiába nincs gazdasági épület, ez is elég nagy falat.

A felsőcsernátoni templom. Furfanggal épült

– A sok tevékenység mellett még idén is elgyalogolt a csíksomlyói búcsúra, ami 84 évesen ritkaságszámba megy.
– Lehet, hogy idén volt az utolsó alkalom. Minden búcsú előtt szokásom volt, hogy Szárazpataktól a Perkőre négy-öt alkalommal kigyalogoltam, hogy legyek edzésben, de úgy látszik, most már sok. Már a hegyre felfelé sem volt könnyű, de hazafelé úgy fájtak a lábaim, hogy tíz lépés után meg kellett állnom. 

– Gyémántmisésként, ekkora tapasztalattal a háta mögött, miként látja: hová halad ez a világ? Van-e benne helye a hitnek?
– Rövid válaszom, hogy a hitnek mindig van szerepe. Én úgy látom, hogy az ember tudat alatt is érzi: egy sors árvái vagyunk, mindenkinek egy útja van, ezt az utat mindenki maga választja és irányítja. Ma is vannak különböző hivatások, többek között olyanok is, amelyek tönkre tesznek az anyagi jólét által, amit magukkal hoznak. Tönkre tudja tenni az embert az anyagiak utáni kapaszkodás és a verseny, a törtetés, az érvényesülési vágy, ami a világot jellemzi. De az ember lelke mélyén ott motoszkál: az Isten mindig felül kerül az életünkben. Nem kell félteni a vallást és a hitet, az megmarad mindig. Akiben pedig van hit, annak kötelessége azt megosztani az embertársaival, ha úgy tartjuk, hogy azzal boldogságot okozunk, jót teszünk nekik. Szeretetből kell úgy cselekedni, hogy mindenki tudjon boldog lenni.

Bodó Imre az első csíksomlyói gyalogos zarándoklaton, 2013. május 17-én

– Végezetül: Torján a prédikációjában úgy fogalmazott, ne szégyelljék magukat a külföldre szakadottak hazaköltözéskor. Bátorította őket, hogy a szülőföldön verjenek gyökeret, ne a messzi távolban. Mire gondolt, mikor így fogalmazott?
– Érdekes, hogy ezt kérdezi (nevet), a „szégyen” szó másnak is feltűnt, sejtettem, hogy megkérdeznek, sőt, rá is kérdeztek jó páran. Én elsősorban a fiatalokra gondoltam, amikor így fogalmaztam. Elmennek, akár tizenévesen is. Ott összeállnak egymással, mindenki élni akar, akar legalább egy konyhát magának, legyen biztosítva ott is az életlehetőség a munka mellett. Dolgoznak, hazajönnek, ezek a kapcsolatok sok esetben nem működnek, elhagyják egymást... Persze, sok példa van az ellenkezőjére is. Ugyan együtt maradnak, de hűséget nem esküsznek, vagyis házasságot nem kötnek. Megfigyelésem jó pár év óta: család sincs, gyerek sincs, és így élnek. Keresztény emberként, papként nem nézhetem jó szemmel, mert kétszínűség lenne. Közben keresztapaságot-anyaságot és más funkciókat jönnek kérni. Tehát én erkölcsi kérdésként vetettem fel ezt, az a véleményem, hogy az ember mind ott, mind itt állja meg a helyét becsülettel. Ami pénzt hazahoznak, építsenek vagy rakják rendbe a házacskát, alapítsanak családot és éljenek jellemesen, keresztény emberként.