A színlap tanúsága szerint néhai Deák Gyula Levente igazgatóra, Virág Imola, Váradi Ágnes, Csákány Helga Katalin táncművészekre, Maksai Gábor Ernő színpadtechnikusra és minden elhunyt kollégára, barátra emlékeznek ilyen formában, „akik túl korán csatlakoztak az égi társulathoz”.

A nézőtérre érkezőket nem üres színpad, hanem egy, már eleve zajló előadás fogadja: a fehér álarcokat és népies jelmezeket viselő tánckar tagjai már az előcsarnokban is felbukkannak és a színpadon is folyamatosan végzik lassú, de céltudatosnak tűnő mozgásukat, szól az alaphangulatot megszabó, egyelőre nem felismerhetően strukturált zene.

Aztán a nézőtéren kialszanak a fények, megélénkül a muzsika, a színpadon pedig felpörögnek az események. Az álarcok viselése, illetve nem viselése, a táncosok közötti interakciók, kézben tartva a látható arcokat megsokszorozó, ilyen helyzetből a táncosokra visszanéző álarcok, az egymásra is rápróbált, majd a tarkóra vett álarcokkal eltáncolt mozdulatok bizarr volta egy szürreális, álomszerű világba vezet, ahol a „ki vagyok, milyen vagyok én valójában?” kérdése is megúszhatatlanul felmerül. Az eseményeket egy „ceremóniamester” irányítja, aki lehet maga az élet vagy a halál, netán mindkettőnek a megtestesítője is.

A néphagyományban is a jókor és jól alkalmazott humor oldja a tragédia mérgét. Nem véletlen, hogy az előadásban jelen vannak a farsangtemetés jellegzetes mozzanatai, esetenként vaskos poénjai, mi több, a táncosok a jelenre is kikacsintanak, amikor a jelmeztervezőt hibáztatják egy adott pillanatban a zsebek hiánya miatt. Van bőgőtemetés is, de az értők a Bene Vendel táncát is felismerik a jelenetek között, amely toposz mifelénk inkább a csudahalott témájú víg ballada révén ismert. Kis időre egy dél-alföldi lakodalom is felvillan, ami akár menyasszonyfektető gyertyástánc is lehetne, de inkább a besorozott és aztán hősi halottként örök hiányt maguk után hagyó legényekre, férfiakra való megemlékezéssé válik. Az emberélet jelentős, az előadásban megidézett pillanatai mind a végső megúszhatatlant hozzák egyre közelebb, s erre erősít rá a kellékként használt létra és a többször egymás után lejátszott animáció is, amely szépen öregíti a főhőst, hozzászoktatván minket az elmú­lás gondolatához, mely a végén már nem is tűnik borzasztónak, csupán egy olyan újabb létrafoknak, mint amelyeken már túljutottunk, s amelyeknek legfélelmetesebbikét még a legelején kifiguráztuk.

A koreográfiák ihletettek, szépséges és változatos képek sokasága vonul fel az előadásban, a programzene kiváló. Látszik, hogy a rendező civilben festő is, a koreográfusok pedig nem a csillagotazégrőllerúgó nemzeti küzdősport, hanem a finomanhangolt lélek rezdüléseit mozgásban kifejező tánc fekete öves mesterei, és ugyanez mondható el a zenei szerkesztőkről is, akik ezúttal nem próbálták meg a készleten lévőből letudni a feladatot, hanem emberül odatették magukat. A fiatal klarinétossal kiegészült Heveder zenekar most is remekül muzsikál és ezen messze túlmenően érvényes módon játszik az előadásban. 

A háttérben folyamatosan zajló átrendeződés olajozottan precíz és példásan diszkrét. A díszlet és a jelmezkészlet minimalista, egy kicsit túlságosan is. Mert néhány dolog ugyan néha egy-egy kicsit változik, megjelennek plusz elemek, mások eltűnnek a képből, de a látott eszköz- és jelmezhasználat egy kis arra való szándékkal tudna, tudhatna többet annál, mint amit láttunk – ebben én szívesen látnék több fejlődést, egy jelentősebb változást a végére a kezdőképhez képest. 

A képi világ egy kicsit elfárad, egy idő után már nem tud többet hozzátenni a meglévőhöz. Emiatt a táncosoknak aztán meg kell szólalniuk, beszélni kell, ami elárulja, hogy ebben bizony nem mindenki van a szakmai tudás azonos szintjén. Volt régebben ennek a csapatnak az az állapota, amelyben ez jobban ment, mint most. Bár nem rossz ez most sem. Az elhangzó szövegek (részletek Földes Lívia és Szép Ernő verseiből) pedig hasznos segítséget jelentenek a nézők számára, hogy helyre tehessék magukban a látottakat. Juhász Zsolt többször is sikeresen vitt színre irodalmi művekre épített táncelőadást, ennek a hagyománynak a folytatásaként is értelmezhető ez az előadás, bár ezúttal tényleg csak egy kulcs az, ami mondott szöveg, nem maga az alap.  

Azok számára, akik figyelemmel kísérik a táncegyüttes életét, feltűnhet, hogy pár régebbi arc hiányzik (nem csak olyan értelemben, hogy nincs jelen) a színpadról, de vannak újabbak, még ismeretlenek. A megúszhatatlan fiatalítás mindig nehéz feladat, az újabb társulati tagok integrációja sok munkával jár. Ebből a szempontból ez esetben még szerencsésnek is mondható a társulat, mert a rutinos veteránok mellett derekasan helytálló fiatalok tulajdonképpen nem húzzák vissza az egyébként nagyszerű előadást. 

Mióta elhagytam a hivatásos táncos pályát – idén éppen tíz éve –, most először merült fel bennem az előadás nézése közben a gondolat: szívesen hallgattam volna azokat az instrukciókat, amelyeket az alkotók adtak a zenészeknek, táncosoknak, miközben az előadás készült. És irigylem egy kicsit a fiatal kollégákat azért az útért, amit bejártak, amíg létrejött bennük s általuk a színpadon is mindaz, ami végül a néző elé került. 

Tánckar: Abonyi Rebeka, Balla Gergely, Gere Csaba, Gere Gabriella, Dezső Ákos, Drimba Máté, Fazakas Mónika, Ferencz Péter, Fodor-Kiss Dalma, Fülöp Zoltán József, Kacsó Nimród Károly, Kiss Albert Adorján, Kocsis Lilla Tünde, Kovács Bernadett, Lakatos Ágnes, Lukács Réka, Márton Csaba, Márton Edina Emőke, Pável Hunor Mihály, Portik-Cseres Norbert, Sopronyi Nándor Áron, Sorbán Dorottya, Szimjon Noémi, Vitályos Dorottya Lídia.

Zenekar: Fazakas Levente, Fazakas Albert, Szilágyi László, Bajna György. Klarinéton közreműködik: Vitályos Dorottya Lídia. Főbb szerepekben: Élet és halál angyala: Márton Csaba, Férfi, kiemelt főszerep: Fülöp Zoltán József. Alkotók: jelmez Furik Rita, zene ifj. Csoóri Sándor, Fazakas Levente, Izabella Caussanel, animáció/arculat Musát Arnold, maszkmester Szakács Sándor, látvány JuZso, táncmesterek Farkas Ágnes, Farkas Tamás, koreográfusok Farkas Tamás, Furik Rita, rendező-koreográfus Juhász Zsolt.

Kádár Elemér