E hónapban a szorgalmas gyűjtő szép zsákmányra tehet szert, olykor még lesütni, savanyúságnak, sőt, szárítmánynak is jut belőle. Később e finomságok valamelyike akár a karácsonyi ebéd vagy az újévi díszvacsora fénypontja is lehet.
Lucfenyvesi rizike (Lactarius deterrimus)
Kalapja közepes méretű, a 10 centimétert nemigen haladja meg (városi környezetben általában még kisebb, ritkán szélesebb 5 cm-nél), közepe enyhén bemélyedő, széle sokáig begöngyölt. Alapszíne narancssárga, narancsvörös, még fiatalon jellegzetes zöldes foltok jelennek meg rajta, amelyek lassan az egész kalap felületét ellepik. Bőre nedvesen tapadós. Sűrű, narancsvörös lemezei ugyanúgy zölden foltosodnak, mint a kalap bőre. A tönk hengeres, esetleg alul elvékonyodó, nem foltos, nem gödörkés, hamar csövesedő, kalapszínű. Tejnedve előbb sárgarépaszínű, a levegőn lassan borvörös, majd végül beszáradva zöldes, szürkés-zöldes lesz. Sárgás húsa aránylag törékeny, kissé kesernyés ízű, kellemes illatú. Ami a fapartnerét illeti, nagyon válogatós, csak lucfenyővel (Picea abies) „áll szóba”, csak vele alkot gyökérkapcsolatot (mikorrhizát).
Sepsiszentgyörgy zöldövezeteiben nem ritka. Ez érthető is, hisz Székelyföldön széles körben elterjedt fajról van szó, a városban pedig jelentős lucfenyőállomány él, kerül bőven, kivel barátkoznia. Egyedüli rizike, amely emberközelben jól érzi magát, még akkor is, ha kissé félénken viselkedik, és a félreeső, kevésbé taposott zugokat keresi. E helyeken többnyire másod- vagy harmadmagával szokása színre lépni, de a gombában gazdag időszakokban, például amilyen 2020 ősze volt, akár tömegesen is teremhet. Fő termőideje az ősz, néha azonban nyáron is felbukkan. A rendszeresség nem az erős oldala, van, amikor több évet kihagy, míg újra felbukkan ugyanazon a termőhelyen.
Ehető, egyes szerzők szerint kitűnő, mások szerint gyengébb minőségű, mint nagyobb hírnevű rokona, az ízletes rizike (L. deliciosus). Újabban kivonatát a cukorbetegség kezelésében is próbálják hasznosítani. Mikorrhiza-partnere, kalapjának zöldülése és tejnedvének sajátos színváltása jól megkülönbözteti riziketársaitól, valamint más tejelőgombáktól.
A rizikék a magyarság régóta fogyasztott gombái közé tartoznak, Beythe István református püspök, a magyar botanika egyik úttörője fenyőalja néven (ez a név valószínűleg több rizikefajt takart) már a XVI. század végén megemlíti. A szlovákból vett rizike elnevezés csak a XVIII. század eleje óta adatolható. Nálunk nem annyira népszerű, de például Gyergyószéken nagyon kedvelik, főleg tárkonyos savanyúságnak elkészítve. S hogy mennyire imádják azon a vidéken, mi sem bizonyítja jobban, mint a gyergyócsomafalvi hagyományőrző egyesület gombaneve: Fenyőalja.
Farkas János
