Még kisgyerekként a Mutasd magad! felszólításra örömmel és vidáman mutatjuk be valamely legújabb képességünket. Azt sem bánjuk, ha a produkció nem teljes vagy tökéletes, hiszen még (!) tudjuk, hogy az öröm belülről fakad, és nem más „jóváhagyásával” érezhető csak. 

Aztán, ahogy növekszünk, megtanuljuk, hogy vannak minták, normák, amiket követni kell, és ennek függvényében dicséret vagy bírálat illet meg minket. Így erősödik meg bennünk felnőtté válásunkra (vagy még korábban), hogy az a helyes, amit kívülről jóváhagynak. Ettől alakul ki a megfelelési kényszer, a maximalista attitűd, a siker hajszolása, hiszen úgy tapasztaltuk, hogy pozitív eredményeinket megmutatva elismerésben részesülünk. 

A teljesítménykényszer teherré lesz, ha mindig külső pozitív visszaigazolásért, a belső meggyőződésünk ellenére tesszük, amit teszünk. Egyre inkább viszolygunk a normától eltérően vállalni magunkat, mert félünk az elmarasztalástól. Talán a gyerekkori intések, büntetések miatt úgy vél(het)jük, hogy legjobb, ha bezárkózunk, minél kevesebbet mutatunk igazi bensőnkből, így védve magunkat újabb csalódástól, elmarasztaló megjegyzéstől. Reméljük, ha nem tárulkozunk ki, ha falakkal vesszük körbe magunkat, álarcok mögé bújunk, akkor rejtve marad érzékenységünk, sebezhetőségünk, és így elkerülhető a fájdalom.

Pedig hát éppen az egyediségünk a legnagyobb kincsünk, sokféleségünktől gazdag és változatos a világ. Ezért inkább érdemes befelé fordulni, megismerni önmagunkat, hogy a saját utunkat járhassuk. Önismereti munkával feltérképezhetjük erőforrásainkat, tudatosíthatjuk erősségeinket, gyengeségeinket, és ezeket elfogadva lesz bátorságunk megmutatni és vállalni magunkat, ahelyett, hogy szorongásban vagy elnyomásban tartana a külvilág vélekedése. Hiszen tökéletes ember nincs, és tévedni is emberi dolog. A hibákból, a tévedésekből tanulva építkezhetünk, fejlődhetünk, és így, önmagunkra találva lesz ön­azonos és elégedett életünk.

Keresztes Erika 
bizalmi tanácsadó