Bernadette sokszínű egyéniség. Gyermekkorától ismerem elsősorban cserkészként, de saját vállalkozása is van, és több mindenben sikeresen kipróbálta magát. Arról kérdeztem, hogyan is lett drámapedagógus.

– Emlékszem, licis voltam, amikor legelőször hallottam a drámapedagógiáról mint fogalomról Prezsmer Boglárkától. Egy délelőttöt töltöttünk vele, és sok vagány játékot játszottunk, amikkel addig nem találkoztam. Csak a lelkesedésre emlékszem, és hogy utána elkértem tőle a játékleírásokat, és érdeklődtem, mi is az igazából, amit ő csinál. Aztán, amikor komolyabban elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek, valahogy mindig ez köszönt vissza, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, de a színházat is nagyon szeretem, és ezt a kettőt akarom ötvözni. Így végeztem a kolozsvári Babeș–Bolyai-egyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karán az óvodai és elemi oktatás pedagógiája szakon, ahol képes voltam minden csoporttársamat meggyőzni arról, miért járunk jól, ha a drámapedagógia és a bábozás tantárgyat választjuk opcionális szakként. Az a két tárgy volt a kedvencem a három évből. Ezután Budapestre költöztem, ahol a Nyitott Kör Színházi Nevelési Társulatnál tanultam ki igazán a szakmát, rengeteg próbafolyamatban vettem részt, nagyon sokat tanultam magamról és a szakmáról is. Emellett ezalatt elvégeztem két tanfolyamot is, ahol Kaposi Lászlótól, a Magyar Drámapedagógiai Társaság egykori elnökétől tanulhattam, neki köszönhető, hogy ismerik a drámapedagógiát Magyarországon.

A két év után más magyarországi alapítványoknál kamatoztattam a tudásomat, és mindig ott volt bennem, hogy majd egy nap itthon, Székelyföldön is ezzel fogok foglalkozni. Aztán 2023 végén gondoltam egy merészet, és kiírtam a női vállalkozók csoportba, hogy megvalósító társakat keresek drámapedagógiai foglalkozásokhoz. Többen is jelentkeztek, így sikerült megtalálni azokat, akikkel el tudtunk indulni. Az­óta a csapat bővült, és annyira hálás vagyok mindenkinek, aki a személyiségével, ötleteivel, gondolataival hozzáad és még színesebbé teszi a foglalkozásainkat. Az indulás óta közel 200 foglalkozást tartottunk meg, ami számomra azt jelzi, hogy nagy igény van a munkánkra, és jó látni, hogy ilyen sok pedagógus nyitott erre a módszerre.

– Nagyjából tudjuk, hogy mi is az a drámapedagógia, de örvendenék, ha részletesebben kifejtenéd.
– A képzésen, amit végeztem, azzal kezdtük, hogy megnéztük, mi is tartozik a drámapedagógia fogalmához. Ezek a gyakorlatok, a dramatikus játékok, a színházi forma és a szakértői dráma, amiket most nem is részleteznék. Amit viszont röviden kifejtenék, az a tanítási dráma: a pedagógus és a diákok együtt hoznak létre és játszanak el egy történetet, amely révén tapasztalati úton tanulnak egy adott témáról vagy erkölcsi dilemmáról. És a színházi nevelési program: egy előre megírt, színházi formában bemutatott történethez kapcsolódó, interaktív pedagógiai folyamat, amelyben a nézők (tanulók) részvétellel, reflexióval mélyítik a megértést.

– Mivel is foglalkoztok ti mint Középpont Színházi Társulat?
 – Elsősorban a tanítási drámával és színházi nevelési programokkal, főleg iskolai bántalmazás (bullying) és internetes bántalmazás (cyberbullying) foglalkozásokat tartunk, de emellett vannak érzelmi intelligenciát fejlesztő, csapatösszerázó, pályaorientációs és függőségekről szóló tevékenységeink is. A kollégáimmal együtt nagyon szeretünk minél több korosztállyal foglalkozni, és szerencsére elég könnyen meg is tudjuk találni a közös hangot a diákokkal, ezért van óvodáskortól egészen 12. osztályig foglalkozásunk. Amire az elmúlt években rájöttem: a legfontosabb, hogy autentikus legyek, ez főleg a nagyobbaknál hihetetlenül fontos. Azért tudunk hitelesek lenni a szemükben, mert saját tapasztalatokat is megosztunk, nem hegyi beszédet mondunk, hanem próbáljuk megérteni őket, és őszintén megosztani azt, amit mi tapasztaltunk, láttunk az adott témával kapcsolatban. De persze ez is csak akkor, ha épp a helyzet kívánja, mivel elsősorban arra törekedünk, hogy kérdésekkel vezessük rá őket dolgokra, és ne mi mondjuk meg nekik „a tutit”, mert az nem lesz az övék. Ha nem ők mondták ki az adott választ, akkor nem is tudják annyira magukévá tenni. Sok elméletet hallottak már. Éppen ezért a mi célunk inkább a közös élmény, a játék, és hogy megtapasztalni közelebbről, élőben, mivel is jár a bántalmazás, vagy ha épp valaki a függőség kialakulásának útjára lép. 
A legjobban a munkámban azt szeretem, amikor a gyerekeknek csillog a szemük, mert látszik rajtuk, hogy mennyire élvezik a helyzetet, amelyet generálunk, vagy amikor magukra ismernek egy-egy szituáció­ban, vagy épp amikor a foglalkozás végén azt mondják: „azt hittem, ez valami unalmas dolog lesz, de mennyire vagány volt”, és alig várják, hogy máskor is jöjjünk. Az ilyen pillanatokért éri meg ezzel foglalkozni.