A kiállítás képzeletbeli kapujában, a múzeum lépcsőházában a székely nemzet első olyan pecsétjének mását látjuk – az eredeti az Erdélyi Történeti Múzeumban van Kolozsváron –, amelyen a Nap és a Hold együtt jelenik meg. A kurátorok ezt szimbólumnak szánták, hogy a látogató érezze, egy nemzet, a székely nemzet életébe kap betekintést. A katonáskodásról, a határvédelemről nem esik sok szó, a kiállítás első témájába, a gazdaéletbe a havadtői születésű Nagy Sándor (1887–1966) kéziratos visszaemlékezései vezetnek be.

Élni mindenáron

Mielőtt belépnénk az Élni minden áron elnevezésű térbe, a régi csempekultúra néhány darabját látjuk és kontrasztként egy érintőképernyős szerkezeten XIX. és XX. századi statisztikákat böngészhetünk. A kiállítás nem a székely társadalom és kultúrkör teljes ismertetésére vállalkozik, hanem felvillant különleges tárgyakat, életutakat és eseményeket. Azért kapta az Élni mindenáron címet az első téma, mert általa a kurátorok azt a szívósságot, talpraesettséget kívánják megjeleníteni, amely nagyon sok székely ember sajátja. 

A leleményességet illusztrálja az alsócsernátoni Végh Antal honvéd főhadnagy fagerendelyes fordítóekéje, amelyet a szikes talajra fejlesztett ki, s melynek a vontatásához nem kellett négy-öt ökröt befogni, mert két tehénnel vagy egy lóval a keskenyebb parcellákat is meg lehetett művelni. A Végh-féle ekét az ipartörténet Vidats-féle ekeként ismeri, mivel Vidats István budapesti ekegyáros fantáziát látott benne és sorozatban gyártotta tízezer számra.

A motorizáció, a fejlődés is láthatóvá válik, az állati vontatást felváltja az emberi tudás, megjelennek a traktorok. A fejlődésnek áldozatai is voltak: a háttérben egy csíkmadarasi tragédiáról szóló ballada hallszik, amelyet néhai Albert Ernő gyűjtött az ötvenes években. A fűrészmosztot hordó Horváth Julát berántotta a fűrészgép, összeroncsolódott, az orvos lemondott róla, de a szülei ápolták, és felépült. A ballada mindig tragikus véget ér, így a Horváth Jula-ballada nem a történet igazi, boldog végkifejletét követi.

A megélhetést kereső, elvándorló székelyekről, szolgának szegődő asszonyokról, Amerikába hajózó férfiakról is kapunk információt. Személyes történeteket ismerünk meg olyanokról, akik elmentek, szakmát tanultak, hazajöttek és céhekbe tömörülve dolgoztak tovább.

Fafaragás, bútorfestés, udvarterek

Egy-egy sokat foglalkoztatott fafaragó meghatározta egy település arculatát – erre hívja fel a figyelmet a fenyédi Dávid fafaragó dinasztia és a csernátoni Haszmann család faragóműhelyének bemutatása, és nem hiányozhat a székely kapu mint a székelyföldi hungarikumok gyűjteményének darabja, amelyről az eredeti 2024-es oklevél és a kisplasztika is látható. A fazekasság leghíresebb képviselőiről is megtudjuk, milyen mázakkal dolgoztak, itt kiemelt helyet kapnak küsmödi, kézdivásárhelyi, gorzafalvi és magyarhermányi mesterek.

Míg a fafaragást bemutató tér a Rozettás örökség címet viseli, a festett bútoré a Székelyföld virágai elnevezést kapta. Hozományos láda, téka, szekrény, a népi lakáskultúra legszebb darabjai sorjáznak, és egy tragikus történethez kötődő újkori kelengyebútor is helyet kap ebben a térben. Egy férjhez készülő, lakástűzben megégett csíkszeredai lány teljesen új  festett bútorát a gyászoló szülők beadták a Csíki Székely Múzeumba.

Az Udvarterek városa témakörben kézdivásárhelyi mestergerendák kerültek a középpontba. Ennek apropója a halálos áldozatokkal is járó 1834-es tűzvész, amikor a közel ötszáz házból négyszáz leégett, később a megmaradt gerendákat beépítették az új házakba, amelyek idővel régiekké váltak, azok a házak sem állnak már, de a gerendák mintegy mementóként megmaradtak és a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumban helyezték el.

Megterítve

A székely táplálkozáskultúra jellegzetes öt elemével találkozunk ebben a térben: házi kenyér, kürtőskalács, borvíz, disznóvágás és pálinkafőzés. Az asszonyok munkájához kötődik csíkzsögödi Nagy Imre Ebéd című festménye, melyen látjuk a csíki nőket, akik kivették részüket becsületesen a földművelésből és a mezőn ebédhez ülnek. A képzőművészetet segítségül hívják a disznóvágás bemutatására is Gyárfás Jenő A tél örömei képével, de egy kisfilmet is láthatunk eredeti csíki felvételekkel. 

A borvízpalackozás eszközeit, a dugaszolót, a mosószivattyúk kellékeit a Csíki Székely Múzeum gyűjteményéből kölcsönözték, a borvizes szekeret vontató bivalyokról képzőművészeti alkotást látunk, a kisfilmben a borvizes szekér használatát és kultuszát mutatják be. Ebben a térben tudjuk meg, hogy a kürtőskalács első magyar nyelven megjelent receptjét zabolai gróf Mikes Mária írta 1784-ben, és arról is olvashatunk, hogy a pityóka milyen hosszú kultúrtörténeti utat tett meg, amíg elfogadottá vált.

Külön színfoltja a kiállításnak egy megterített asztal a ferencesek étkezési szokásaihoz kötődően, amelyet legkorábban 1693-ban írtak le ferencesek Csíksomlyón. Ez az első magyar nyelvű történelmi forrás, amely a szakrális vetületét írja le a gasztronómiának. 

A pálinka-, a szeszfőzés kapcsán megtudjuk, hogy nem mindenhol voltak egyformák azok az alkalmak, amikor alkohol hatása alatt verekedtek. A korabeli sajtó szerint Csíkban a csíksomlyói búcsúra készülve kaptak össze a férfiak, az udvarhelyiek előszeretettel a halotti torban látták el egymás baját. Egy felsőcsernátoni pálinkafőzést kisfilmen követhetünk végig, egy tizenöt literes kis pálinkafőző üst pedig arról tanúskodik, hogy a kommunizmus éveiben miként párolták marmaládéból a szeszt egy sepsiszentgyörgyi tömbházlakásban.

Szüntelenül hitben élni

A kiállításnak ez a része a vallásosság, az elmúlás hitvilágához kapcsolódik. Szerencsepatkó, a maksai Úr kútjánál fűzfára kötött, fejfájást elűző bog, fejfák, sírkövek, személyes történetek a középpontban. Nagy méretű hangulatfotók a Csíksomlyói búcsúról, a kányádi református templom egykori festett úrasztala, a szörcsei református templom kis harangja, városfalvi unitárius templomból származó kehely, festett kazettás padmellvéd, a bözödújfalusi szombatosok imakönyvének egy példánya, az elárasztott Bözödújfaluból kitelepített asszony bőröndje – a múlt emlékei.

A székely népviseletnek külön termet szentelnek, a téma címe: Ezer székely leány. Az asszonyviseleten keresztül felidézik, hogy egykor jól elkülönültek a színek és mintázatok falvanként – az 1931-ben, többek között Domokos Pál Péter kezdeményezésére létrejött Ezer székely leány találkozó pedig a viselet ünnepévé vált –, de mára elterjedt a szinte általánosan használt piros-fekete csíkozású rokolya. 

Ha a Székelyek – Örökölt vonások kiállítás egészét nézzük, a szüntelenül hitben élni kifejezés ráillik mindarra, ami a székely népéletből megjelenik a Székely Nemzeti Múzeumban. A kiállítás nem idealizálja a székely embert, de az mindenképpen hangsúlyosan megjelenik, hogy a székely soha nem adja fel. Hite szerint akar élni, mindenáron.