Derzsi-Ráduly Kázmér, a középiskola igazgatója beszéde elején a néhai diák, Moyses Márton 1960-ban írt, Szomorú beszéd magamról című versének részletét olvasta fel, majd arról szólt, vajon mit élhetett meg lélekben a nagyajtai fiatalember, míg tiltakozásul fel nem gyújtotta magát, és milyen volt az a rendszer, amely azon emlékezetes októberi napokhoz vezetett. Az a hatalom minden bizonnyal olyan volt, amitől a kor embere azt érezhette, hogy feje fölött még az égboltot is elzárják, a túlélés érdekében pedig rossz alkukat kell kötnie és mások által kiosztott szerepeket játszania. „A diktatúrák rideg mindennapjai felőrlik az emberi méltóságot, bukásuk után rendre üresség, megcsappant életerő és kisszerűség marad. Ezeket még a mai napig érezzük, de nekünk, magyaroknak még a történelem legsötétebb éveiben is volt, mire büszkének lennünk. A magyarok sohasem mondanak le a szabadságról, sohasem törődnek bele elvesztésébe, és a legreménytelenebb helyzetben is elő tudják azt varázsolni. Azt hiszem, ez ránk, székelyekre még inkább igaz volt történelmünk során. Az, hogy még harmincöt évvel a rendszerváltás után is vannak rossz érzéseink, hogy még mindig van bizalmatlanság, nem azt jelenti, hogy a régi rendszer jó volt. Azt jelenti, hogy a feladatokat még nem végeztük el, még nem értünk célt” – fogalmazott. 

Dénes Máté IX. osztályos tanuló az ’56-os események történelmi vonatkozásait idézte fel, s hívta fel tanulótársai figyelmét arra az emlékműre, amely előtt nap mint nap elmennek: Moyses Márton, Bauer Sándor és Jan Palach három tehetséges fiatal volt, akiknek kiteljesedését a román, a magyar és a csehszlovák diktatúra ellehetetlenítette, mire tiltakozásképp a tűzhalált választották. 

A Petőfi Sándor utcai ’56-os emlékműnél tartott rendezvényen Gál Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédében kijelentette: „Nem feledhetjük a szovjet elnyomást, a diktatúrát és az évtizedekig tartó megfélemlítést, ezért ma úgy kell küzdenünk, hogy a más formában, de számunkra hasonló sorsot szánók ne tudjanak visszatérni. Ahogy közel hetven éve a budapesti fiatalságnak, úgy kell nekünk is összefognunk a közös jövő érdekében. Csak akkor élhetünk magyarként teljes életet szülőföldünkön, ha létezik élő magyar kultúra, van munkánk és biztosított a megélhetésünk, gyermekeink anyanyelvű oktatásban részesülhetnek, jogaink garantáltak és méltóságunk csorbítatlan.”

Benedek-Huszár János polgármester Faludy György Arany János című versét idézte, majd úgy fogalmazott: minden vesztesége ellenére – 2652 halott, 720 szovjet, zömében kiküldött kiskatona, közel húszezer sebesült, tizenháromezer bebörtönzött vagy internált állampolgár, 176 ezer országot elhagyó magyar és 229 kivégzett – 1956 októbere mégis szép emlékünk. „Szép, hiszen megmaradtunk, s minden nehézség ellenére hatvankilenc év múltán is emlékezni tudunk azon dicső napokra Baróton, a kicsi Magyarországon és még számtalan helyen, ahol magyar él. Sajnos fogynak, egyre kevesebben vannak, akik azon napokat tevékenyen élték – néhány éve még csokornyian voltak a baróti megemlékezéseken is –, de jó látni, hogy még élnek a történések tanúi közül.” Benedek-Huszár János megtiszteltetésnek mondotta, hogy 1956 hősei közül néhányan még köztünk éltek és megismerhettük őket; Dávid Gyula irodalomtörténész pár napja találkozott a barótiakkal, és 98 évesen osztotta meg hétévnyi fogságának történetét.

Áldást László-Benczédi Zsófia unitárius lelkész mondott, a koszorúzást követően pedig himnuszaink zárták a megemlékezést.