Tegnap este a központi park kopjafás emlékművénél hajtottak fejet a kovásznaiak – köztük több fürdővendég – az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei előtt. Közreműködött a Kovászna–Vajnafalva Református Egyházközség Hozsanna kórusa és a 109. Havadtőy Sándor Cserkészcsapat, verset mondott Fábián Lia Henrietta, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum diákja.
A megemlékezés igei üzenetét Orbán Lajos, a Kovászna–Vajnafalva Református Egyházközség lelkipásztora hirdette, aki Mózes ötödik könyvére építve három gondolatot fogalmazott meg: népünk útja – a kanyarokkal és göröngyökkel együtt – Isten útja, ezért mindenkinek a „helyén” kell állnia; a próbák szükségesek, mert feltárják, mi lakik a szívben, az emlékezés pedig nem nosztalgia, hanem a múlt újraértelmezése Isten szeretetében. Külön kitért az ifjúságra. „Hiszem, hogy ’56-ban jelesre vizsgázott a magyar ifjúság. Van azonban egy kis félelmem: nem biztos, hogy ma is jelesre vizsgáznánk” – mondta, hozzátéve, a külső jelképek mögött gyakran gyengébb a szív, a jellem, a szorgalom és a hűség. Úgy vélte, ha ma érne próbatétel, könnyen elbukhatnánk, ezért belső megerősödésre – hűségre, bátorságra, erényre és munkára – hívta a fiatalokat és a közösséget. Zárásként emlékeztetett: a megpróbáltatások célja az áldás és a helyreállítás, feltéve, hogy elfogadjuk az Úr irányítását egyénileg, nemzetileg és közösségileg.
A főszónok, Czilli Aranka költő, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum magyar szakos tanára költői képekkel idézte meg 1956 szellemét. A „hazalátogató Október” nem hagyja eltemetni magát – mondta –, a szabadság szelleme nem zárható sírba. Rákérdezett: valóban szabadok vagyunk-e, és értjük-e a különbséget szabadság és szabadosság között. Emlékeztetett: 69 éve a pesti fiatalok kimondták, hogy „elég volt”, s ma is belső tartásban, felelősségvállalásban kell megjelennie ennek a döntésnek.
A záróáldást Mátyás Károly római katolikus plébános adta: Isten segítségét kérte, hogy a közösség összefogással békében éljen, mindenki szülőföldjén találjon boldogulást, és „soha ne eressze el magyar a magyar kezét”, majd közös imára hívta a jelenlévőket.
A program ceremóniamestere Fülöp Zsolna, a líceum tanulója volt, aki a megemlékezés végén üdvözölte a budapesti békemenet megszervezését, és kitért a politikai okokból halasztott budapesti „békecsúcsra”, amelyet a párbeszéd és a béke üzenetének szimbolikus folytatásaként értelmezett.
A megemlékezés végén a város magyar politikai és civil szervezetei a Lyukaskő néven ismert 1956-os kopjafás emlékműnél elhelyezték a kegyelet koszorúit, majd felcsendültek himnuszaink.
