Moyses Márton szülőháza a polgármesteri hivataltól Apáca felé vezető utcában található. Szerény hajlék, az útra néző fala kopott, de a Kiss Levente szobrászművész által készített, Tófalvi Zoltán történész kezdeményezésére az egykori pesti srácok nevében, Arany Tibor ajándékaként érkezett, 2005. május 15-én felavatott emléktábla igencsak megszépíti. A kapun nagy vászon hirdeti: eladó.

Délelőtt tíz órakor a ház előtt már jelentősebb számban várakoznak az emberek, közülük többen román anyanyelvűek. Néhai politikai foglyok vagy azon szomorú éveket kutató történészek – derül ki. Lesznek többen is, mert az ország különböző sarkaiból érkeznek, de egymást bevárják a sepsiszentgyörgyi állomáson, hogy közösen bérelt autóbusszal érkezhessenek a hétvégén különösen nehezen megközelíthető Nagyajtára – hangzik el barátkozás közben.

A szülőháznál az eseményen a házigazda szerepét ellátó Nagy Zoltán a nap programját ismertette, majd elhelyezték a kegyelet virágait. Fekete Levente unitárius lelkész áldásában úgy fogalmazott, éljünk igazságban, hitben és emberségben próbáljunk jövőt alkotni.

Az emlékműavatáson felszólalók szerint Moyses Mártonn tette ma is intő jel. Fotó: Hecser László

Soha többet!

Az unitárius templomban imát mondott Kelemen Álmos középajtai református lelkipásztor. Az ember nem mindig érti, magyar népünket miért sújtotta ilyen nehéz sorssal, ennyi csapással Isten. Azok az emberek, akikre ma emlékezünk, a szabadság és hitük mellett álltak ki, jó ügyért emelték fel szavukat. Ügyük elbukott, de ma mégis példaképként szolgálnak azok számára, akik nemzetiségi jogainkért küzdenek. Adja az Úr, hogy valósuljon meg az összefogás, és egymás kezét barátsággal tudjuk megfogni – mondotta a fiatal lelkész.

Fekete Levente lelkipásztor méltóságteljes és történelmi alkalomként határozta meg a mostani eseményt, amikor „emlékezni, tisztelegni és emlékműavatásra gyűjtött össze az úr”. Mint fogalmazott, fontos, hogy a történelem változásait figyelemmel kövessük, hiszen azok meghatározzák mindennapjainkat, „ami a tegnap történt, táplálja a mát, abból meg a holnap lombosodik ki”. Aki a Szentírást olvassa, kicsit a mát is jobban ismeri, hiszen a megírt több ezer éves történetek, ha átszűrjük értelmünkön és lelkünkön, felkínálják a bölcsességet. Nekünk, akik Isten szabadságra született gyermekei vagyunk, kell eldöntenünk, miként értelmezzük életünket, de nem szabad felednünk: minden kihívás és próbatétel mögött ott van Isten igazsága. 

Moyses Márton szülőházánál. Fotó: Hecser László

Fekete Levente felelevenített két családi történetet – a Felsőrákoson lelkészként szolgáló édesapjáról és édesanyjáról, valamint a Securitate által meghurcolt testvéréről –, és azt mondta, minden bizonnyal a templomban összegyűltek mindegyikének megvan a maga hasonlóan fájdalmas története. Moyses Mártonnak, Liviu Cornel Babeșnek és Jan Palachnak is megvolt a maga története. Ők nem érték be kevéssel, úgy vélték, mást nem tehetnek, és végső elkeseredésükben elmentek a végletekig. „Egy meg nem szűnő vészkiáltást kiáltottak ők a világba. Átível történelmi korokon, életeken, és belehasít az emberiség lelkébe. Nem teheted meg, hogy ne halld meg, ne vedd észre!, úgy befúródik, mint éles tövis az élő, eleven ember kezébe” – fogalmazott, majd így folytatta: „Ebben a kiáltásban egy kérés is van: embertársaim, vezetők és vezetettek, vigyázzatok a hitre, mert szép, emberséges életet csak Istennel lehet élni. Ezért kell Isten, Jézus, egyház, az ima, ezért kell, hogy a vezetők soha ne feledjék: csak azt tehetik, amit mástól maguknak elvárnak. Ezt ki kellene írni minden parlamentbe!”

Lőrincz Barnabás miklósvári római katolikus plébános azokért imádkozott, akik hősi halált haltak: életük, vérük, áldozatuk értünk és helyettünk volt. 

Emlékezők az unitárius templomban. Fotó: Hecser László

Új utat az életnek

A Vargha Mihály tervei alapján Dóczy Ildikó által készített emlékmű Moyses Márton és mindazok előtt tiszteleg, akik a szovjet blokk országaiban önégetéssel tiltakoztak. A templom előtti téren József Attila Levegőt! című versének vitéz Szilágyi Árpád volt politikai fogoly általi elszavalásával vette kezdetét az emlékműavatás.

Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének háromszéki elnöke elmondta: a szövetség létrehozásának első pillanataiban megfogalmazták már: feladatuk, hogy a kommunista diktatúra által elkövetett borzalmakat nagyközönség elé tárják és az áldozatoknak emléket állítsanak. A diktátorpár bukását követően eljött az ideje a szólásnak. Az egykori politikai elítéltek történészeknek és újságíróknak kezdtek nyíltan beszélni az átéltekről. Vallottak a börtönben átéltekről, a deportálások szenvedéseitől, a Securitate kegyetlenkedéséről, a szovjet hadifogság borzalmairól. Moyses Márton tragédiáját is csak nehéz munka árán lehetett feltárni, mert a Securitate nagyon értett az eltussoláshoz, és csak nagyon keveset tudott a kor embere. Hogy sok minden kiderült, az köszönhető Benkő Leventének és Tófalvi Zoltánnak, akik tüzetesen utánajártak és részletekbe menően megírták a nagyajtai fiatal mártíromságát – hálás köszönet az elvégzett munkájukért. Hasonlóképpen elismeréssel kell adózniuk Petr Blažek cseh történésznek is, aki Élő fáklyák a szovjet blokkban – a politikai indíttatású öngyújtogatások esetei az 1966–1989-es években című dokumentumkötetében feltárta a hasonló eseteket. Ez a munka adta az ötletet, hogy felállítsák a közös emlékművet – mondotta Török József.

A helyi közösség nevében Bihari Edömér polgármester szólalt fel. Mint mondotta, vannak olyan emberek, akiknek csendje több, mit mondhatna ezernyi szó, vagy bár életük rövid, de annak fénye nem alszik ki soha – mindkét megállapítás igaz Moyses Mártonra. A háború árnyékában született, és olyan korban nőtt fel, amikor a szabad szó bátorságot, az igazság pedig áldozatot követelt. Hitt abban, hogy a lélek és a nemzet szabadsága nem ajándék, hanem feladat. „1970 februárjában Brassó főterén önmagát gyújtotta lángra. Nem azért, hogy pusztítson, hanem világítson, mint Jan Palach Prágában – ő is a lelkiismeret fáklyája lett egy olyan korban, amikor az emberek szívében kihunyni készült a remény. Halála csendben történt, a hatalom elhallgatta, nevét betiltotta, családját megfélemlítette. Az idő, ami minden hamisságot elsodor, végül helyére tette a dolgot. Moyses Mártonból az igazság mártírja, a lelki bátorság példaképe lett” – fogalmazott a községi vezető.

Kiállítás a bástyában. Fotó: Facebook / Tamás Sándor. Vargyasi Levente felvétele

Gáj Nándor, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke családi történetet idézett fel. Vannak nemzedékek, melyek nem emlékeznek a kommunizmusra. Ő is gyermekként élte azon éveket, de édesanyja két házkutatásról is mesélt neki. Félelem volt a családban, nem lehetett beszélni sem azokról, akiket meghurcoltak, és nem lehetett a gondolatokat szabadon kimondani. Moyses Márton viszont nem félt, és vállalta a meghurcoltatást, majd mártírhalált. Valószínűleg a témát nem ismerők körében sok olyan van, aki azt hiszi, 1956-ban csak Magyarországon volt forradalom, nálunk semmi sem történt. Nem így van, nagyon sokak életét tették tönkre csak azért, mert szolidaritásukat és együttérzésüket fejezték ki, kiálltak az anyaországi hősök mellett. A felavatásra váró emlékmű is bizonyítja, milyen sok áldozatuk volt a kommunista diktatúráknak. „Ne csak egy kő legyen, ne a zsarnokság elleni jelkép legyen ez az emlékmű. Meg kell tanulnunk az apró kiállás kultúráját, meg kell tanulnunk kiállni az igazságtalan döntések ellen. Az olyan döntések ellen, amelyek azért születnek, mert valaki figyelembe veszi a nyelvet, a származást” – mondotta. Az alelnök arra intett, igyekezzünk megismerni hetedíziglen családunk történetét, s általa a közösség történetét is. Legyen ez az emlékmű is ilyen: hetedíziglen mondja el, mi történt. Ha tudjuk, milyen borzalmakat hozhat a diktatúra, talán elkerülhetjük, hogy újra megtörténjenek azok.

Gyombolai Péter, Magyarország csíkszeredai külképviseletének konzulja Moyses Mártont olyan embernek mondotta, akinek neve összefonódott az igazságosság, a bátorság, az önfeláldozás és a szabadság fogalmaival: önmagát áldozta fel, hogy tiltakozzon az elnyomás, a félelem és hallgatás rendszere ellen. „Moyses Márton szerette életét, egyáltalán nem kívánta a halált. Önemésztő tettével éppen az életnek akart új utat teremteni. Nem menekülni akart az életből, éppen ellenkezőleg, a teljes élet reményét akarta visszaadni nekünk. Azt a szabad életet, az életkedvet, életerőt, amelyet a kor diktatúrája próbált összetörni az erdélyi társadalomban is”.

Gyombolai Péter úgy vélte, Moyses Márton önfeláldozása mögött a közösségért érzett határtalan szeretete és mélységes erkölcsi felelősségérzete állt. „Moyses Márton életét végigkísérte hite az emberi méltóságban. Megalázva, kizárva sem adta fel a hitét abban, hogy egy nép lelke nem törhető meg, csak ha azt maga adja fel. Mert ugyan az ember csak egyszer él, de a nép, mely elfeled küzdeni, százszor is meghal” – jelentette ki a konzul.

Tudományos konferencia. Fotó: Facebook / Tamás Sándor. Vargyasi Levente felvétele

Igaz emberek, élő fáklyák

A templomvár előtti téren sűrűn állnak a falu különböző nemzedékekeinek emléket állító termetes kopjafák, azok közelében pedig a kommunista rendszer által meghurcolt unitárius lelkészeket és teológiai hallgatókat számba vevő, Bartha István által készített emlékmű található. Szomszédságukban szombattól új emlékmű előtt hajthatunk fejet: kilenc nemzet huszonegy áldozatának nevét, melléje születési és elhalálozási évét vésték be, hátsó oldalán öles betűk hirdetik: tiltakozó fáklyák ők, olyan emberek, akik a szovjet megszállási tömbben a kommunista diktatúra ellen önégetéssel tiltakoztak. Az egyszerűségében is szép, szemet megkapó alkotást Török József, Bihari Edömér és Liviu Cornel Babeș özvegye – tapsot kapott a bejelentés, hogy ő is jelen van – közösen leplezte le.

A Vargha Mihály tervei alapján Dóczy Ildikó készítette emlékmű Moyses Márton (1941–1970), Liviu Cornel Babeș (1942–1989), Walenty Badylak (1904–1980), Bauer Sándor (1952–1969), Jan Béreš (1952–2018), Oskar Brüsewitz (1929–1976), Mykola Djadyk (1940–1966), Oleksa Hirnyk (1912–1978), Josef Hlavatý (1943–1969), Roman Kalanta (1953–1972), Michal Levčík (1950–1969), Vasyl Makuch (1927–1968), Musa Mamut (1931–1978), Jan Palach (1948–1969), Bohumil Peroutka (1926–1969), Evžen Plocek (1929–1969), Ilja (Elijahu) Rips (1948–2024), Ryszard Siwiec (1909–1968), Vytautas Vičiulis (1951–1989), Jan Zajíc (1950–1969) mártíromságát hirdeti. 

Áldásában Fekete Levente segítséget kért, hogy az áldozatok tanításának fénye világítson számukra, s általuk jobban láthassunk. Lőrincz Barnabás könyörgésében úgy fogalmazott, az emlékmű minden rátekintőben keltsen részvétet és az elesettek iránti tiszteletet ébresszen, Kelemen Álmos Isten áldását kérte az emlékműre, s mindarra, amit jelent számunkra. A megemlékezők közösen, magyarul és románul mondták el a miatyánkot, majd Moyses Márton sírjához vonultak, ahol az egyszerű sírra elhelyezték a kegyelet virágait.

Moyses Márton sírjánál. Fotó: Hecser László

Kik érted haltak

A Kriza János Művelődési Ház nagytermében a kommunista diktatúra ellen önégetéssel tiltakozók emlékére tudományos ülésszakot szerveztek. Előadást tartott Cosmin Budeancă történész, a Memoria Kulturális Alapítvány alelnöke Az önégetések – a közép- és kelet-európai kommunista diktatúrák elleni rendkívüli tiltakozások, Ioana Boca történész, az Academia Civică Alapítvány – Máramaros­szigeti Börtönmúzeum ügyvezető elnöke Liviu Corneliu Babeş, egy égő fáklya, Bank Barbara történész (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) Az első fáklya a rendszer repedésén, valamint Benkő Levente történész Moyses Márton kálváriája címmel.

Az unitárius templomvár Ősök bástyájának első emeleti termében kiállítást nyílt a máramarosszigeti börtönmúzeum és Petr Blažek kutatásait bemutató anyagból. Az illusztrációkban és szövegben gazdag román nyelvű táblákon a látogató betekintést nyerhet Moyses Márton, Liviu Cornel Babeș és Jan Palach életébe – miként éltek, mivel foglalkoztak, hol gyújtották fel magukat az elnyomó rezsim ellen tiltakozva –, és tudomást szerezhet a többi „élő fáklya” áldozatvállalásáról is.

A kiállítás idén, sőt, várhatóan még jövő esztendőben is sokáig megtekinthető lesz – tudtuk meg Fekete Levente unitárius lelkésztől.