Most hirtelen az jutott eszembe, hogy nekem minden napom „József Attilá-s”. Nagyon szeretem őt. Ám hajnalban, amikor ezer gondolatcsírával az agyamban kivetett az ágy, rájöttem, hogy ma „Szilágyi Domokos-os” vagyok. Felvillant Kolozsvár ismét, az első magyar irodalmi olimpiám és a Banner Zoltán suttogta-zengte Bartók Amerikában. Annyira mai ez a vers is: „Jaj istenem a világ / kinek szoros kinek tág / jaj de szoros a világ / csontig hatol velőt vág / hogy kitágul a világ / ha egyszer jobb időt lát.”

No, hát ezt a kitáguló világot lessük, várjuk mi is egy ideje, s vele a jó időt, a jobb időket, amikor e derült tágasságban mély lélegzetet tudunk venni a mámorítóan friss ízű levegőből, amikor már nemcsak az ajkunk kunkorodik mosolyra, hanem már a szemünk is kacag. De semmi sem patyolat ebben a világban, hisz ilyenkor meg eszünkbe juthat egy másik passzus ebből a versből: „Akit sorsa meg akar tartani: / síriglan-reményben ég el. / Akit sorsa el akar veszteni: / megveri tehetetlenséggel.” Lehet választani. Már ha lehet. Hisz éltünk már meg olyan időket, amikor úgy éreztük, hogy eléggé meg lettünk veretve…

Ám valójában mindig van választási lehetőség még oly picinyke mozgástérben is. S ha ez így van, akkor „csupáncsak” meg kell keresnünk, találnunk azt a sokszor pengeélnyi egyensúlyi állapotot, melyben a remény él, de nem éget el. Szilágyi Domokos sosem volt rettenetesen optimista. A kor s annak pribékjei nyomták végül agyon. De ebben a versben is ott pislákol a remény lángja, és mint sokunokás öregedő emberecske, nekem is szimpatikus a gondolata: „Dolgos állat az ember; / a cél: remény is egyben. / Így hát a félt halál sem / oly kérlelhetetlen. /Éjek zuhogó titkát engeszteli a nap. / Ki messze fényekig ellát / az boldogabb. / Az a boldogabb s fájóbb. / Már nem áltatja semmi. / Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.”

Még sötét van, de nemsokára pirkad. Benne vagyunk az októberben. Odavan már hatodika vértanúival, huszonharmadika még több áldozatával és dicsőségével is egyben, hogy aztán mindenszentek és halottak napja kopogtasson be. Mind-mind az elmúlásról szól csupán? Szerintem nem.

Nemrég a búza haláláról és a kenyér születéséről elmélkedtem. Őseink hősiessége, a rájuk és családi eleinkre való emlékezés pedig erőforrás is nekünk. A soha meg nem haló reménységé. Mert ugyan mikor ilyen, mikor olyan a napunk, de mindegyikben ott rejtezik a mindennapi kenyerünk legalább egy morzsácskája.

Fotó: Farcádi Botond