Ennél lényegesebb viszont, hogy a rántotta és a megtehető út különös kapcsolódása csak és kizárólag Dénes István (1954–2005) utánozhatatlan humorára villant rá, mely a derű, az élcelődés, a nem túlzottan bántó irónia és a meglepő, váratlan társítások teljesen egyedi keveréke volt. Kritikus, szemléletét következetesen jellemző sajátos megjegyzéseivel vagy akár történeteivel minden körülmények között mosolyt vagy éppen hahotázó nevetést tudott varázsolni környezetében.

Rántottás kijelentése a Királykő keleti lábánál hangzott el valamikor 1989 augusztusában, mielőtt sátraink mellől – piciny, ám meghatározó jelentőségű alaptábor volt valójában – hatan elindultak volna a Grind nevű csúcs irányába, pontosabban az alatta húzódó zsomboly bejáratához. A zsomboly a magyar barlangtani irodalom kifejezése, mely függőleges aknaszerű barlangot, illetve barlangrendszert jelent. Ellenben a román nyelvű leírásokban, barlangászok, természetjárók körében ez a zsomboly „Avenul de sub Vârful Grind” néven szerepel, ez a Kárpátok karsztvidékein ma már a barlangkutatás egyik mérföldkövének számít, a nyolcvanas években, amikor felfedezték, még kevésbé volt ismert és feltárt. Oda készültünk tehát mindannyian, miközben mi ketten a táborban maradtunk, felhős, borús volt az idő, s lent várakozva tervezgettük az elkövetkező időszakot – katonaság után felszabadultan és egyetemi éveink előtt voltunk –, éveket, évtizedeket is talán, de főként a következő napot, amikor majd mi is elindulhatunk a Királykő mészkőgerince felé, hogy aztán onnan a mélybe ereszkedjünk.

Fel tehát a magasba, majd onnan le, a mélységbe.

A Grind-csúcs alatti zsomboly bejáratánál 1989-ben. Fotó: Szabó Tibor

*
Akkoriban nem is érezhettük igazán, hogy e királykői, a szó legnemesebb értelmében vett kaland mekkora lehetőség, milyen ajándék volt számunkra. A sorsnak és neked köszönhetjük, Pista, és talán valamelyest magunknak is, hiszen e mélybe ereszkedést megelőzően három-négy évig kitartóan veled barlangászhattunk, a Vargyas-szorostól egészen a Topolniţa és az Epuran barlangrendszeréig, tőled tanulhattunk. Nemcsak barlangászatot és kötéltechnikát, hanem főként szemléletmódot. Veled együtt figyelhettük a barlangokat, a cseppköveknél is gyönyörteljesebb vizes járatokat, a sötétben a karbidlámpa fényénél felsejlő világot. A láthatót és a rejtettet is.

Melletted nőttünk fel tehát. Neveltél, fegyelmeztél, figyelmessé tettél. Nyitottá tettél. És íme, e cseperedés, e tanonckodás jutalma lett a királykői zsomboly! A legtöbb, ami abban a pillanatban elérhető volt számunkra! Maroknyi csapatként barlangásznak is neveztük magunkat, büszkeséggel és szenvedéllyel, aprócska csapatunkat pedig Myotis névre kereszteltük, ez denevért jelent. A denevérek tökéletes biztonságérzettel cikáznak a sötétben, mi nem röpködtünk, csupán szárnyakat bontogattunk az előttünk álló ismeretlen előtt. Ami akkor és ott a Királykőben egy különleges zsombolyként sejlett fel.

Dénes István felszerelését cipeli egy barlangász-táborban. Fotó: Dénes Réka gyűjteményéből

*
Miután elfogyott tehát az az emlékezetes rántotta, felkapaszkodtatok a zsomboly bejáratához, 1922 méter magasra. Te, Pista, mint mindig, piros, vízhatlan banánzsákodban vitted a felszerelésedet, sok mindent kellett „púpolni”, köteleket, mászó- és ereszkedőszerkezeteket, sisakot, lámpákat, ezért a négyfős ereszkedni készülő csapat mellé még ketten elszegődtek cipekedni. Mutattad az irányt, mint mindig, ott, a Királykőn is, felszereltétek a köteleket, melyek révén mintegy 150 méter mélyre lehetett leereszkedni. Akkoriban csak mínusz 200 méteres volt a zsomboly, ám az elmúlt évtizedek során a barlangászok kemény, konok munkával, olykor a lehetetlen feszegetésével elérték a 804 méteres mélységet, ez utóbbit éppen most, októberben! Micsoda teljesítmény! Te ezt már csak onnan a magasból, talán a Grind-csúcs tájékából láthatod, és együtt örülhetsz a feltárást végző, rendíthetetlen barlangászokkal. Sorstársaid sikerükért keményen megdolgoztak szinte minden méternyi haladásért, pontosan tudod, mivel jár az efféle haladás...

De most vissza újra 1989 augusztusába: egy nap múltán mi is felértünk a zsomboly bejáratához. Hámok, lámpák, karabinerek a helyükön, úgy éreztük, minden rendben, indulhatunk a mélybe. Próbálom mindezt újra végiggondolni, elszántan keresgélek a még látható emlékkockák között, foszlányosak, ugyanakkor kissé lúdbőrössé is válok: ma már mindezt ijesztőnek érzem, s csodálom az akkori önmagunkat, az akkori biztonságérzetünket, azt, ahogy bénító félelem nélkül könnyedén elindultunk a mélybe... Természetesnek tűnt, mert akkor otthonosak voltunk a kötélen való ereszkedésben, majd a felfelé, mászógépek segítségével történő araszolásban. Neked és valamelyest magunknak is köszönhetően, akkori fiatalos, ám mégis óvatos, megfontolt lendületünknek is tulajdoníthatóan. Nem csak az élményt, a biztonságérzetet is köszönjük neked, Pista.

Dénes István a Vargyas-szorosban. Fotó: Dénes Réka gyűjteményéből

*
Amikor mi négyen ereszkedni kezdtünk a királykői mélységbe – két négyfős csoportban néztük meg a zsombolyt –, te nem tartottál velünk, viszont a bejáratnál voltál, amikorra kiértünk. Az átéltektől, az üres aknákba való ereszkedéstől teljesen mámorosak voltunk, az egyik kötélen való ereszkedés – rappelnek is nevezik – olyan hetvenméteres lehetett, félúton át kellett szerelnünk, a levegőben lógva. Ma is érezni vélem a mélységbe történő, lassított zuhanás semmihez nem hasonlítható gyönyörűségét. Odalent apróbb köves részen, szűkös térben álldogáltunk – találtam egy tökéletes denevérkoponyát, betettem egy gyufaskatulyába, haza is hoztam –, mintha a Királykő gyomrában lettünk volna. Aztán indultunk visszafelé, egy szűkebb részen, az egyik akna felső részén mintha kinyílt volna – nem kellett volna! – a mellkasomon lévő, a legnagyobb biztonságot jelentő mászógép, de hamar feledtem a megtorpanást, nem okozott szorongást. Este a tábortűz mellett aztán szóba is hoztuk, furcsálltuk, mert nem volt kockázatmentes, de az élmény végül minden elbizonytalanodást felülírt. 

Azon a nyáron néhányan még elmentek veled – én sajnos lemaradtam – az ország egyik bűvöletes, egyben legnehezebb vizes barlangjába, a Hunyad megyei Nagy-csűr barlang rendszerébe, aztán 1994-ben a Pádisban, az utolsó nagyívű közös túránkon legtöbben elbúcsúztunk a barlangászattól.

Dénes István a Vargyas-szorosban. Fotó: Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület archívuma

*
Bár 1995 őszétől Sepsiszentgyörgyön élek, te meg itt a szomszédban, Baróton éltél, az elkövetkező évtized során alig találkoztunk. Teltek az évek, pár alkalommal felléptünk a Völgybe, beszélgettünk. Jóval kevesebbet, mint amennyit lehetett és kellett volna, haragszom is ezért magamra. Eltávolodtam attól, amihez korábban oly nagyon ragaszkodtam, hegyektől, barlangoktól... 

2004-ben utoljára meséltél a Vargyas-szorosról, kihívásokról, felügyeletről, gondokról. Le is írtam, szavaid ma már dokumentumértékűek, e nyomtatott betűk is tükrözik akkori gondolataidat, talán még betegséged miatti elbizonytalanodásodat, félelmedet is. Keserűen jegyezted meg, több helyen nem jártál még, pedig oda is, amoda is szerettél volna eljutni... 

Egykori kis barlangász közösségünkből 2005 júliusában néhányan felmentek a Vargyas-szorosba, az volt csapatunk utolsó közös túrája veled. Én sajnos egy politikai rendezvényre mentem, nagyon rossz választásnak bizonyult. Mert közben világod, az a világ, amelyet évtizedeken át karbidlámpád beragyogott, lassan sötétedni kezdett. Húsz évvel ezelőtt, 2005. november elsején, csupán ötvenegy esztendősen örökre átléptél a csend világába, nem oda, amelyről te magad is oly sokat énekeltél tábortüzeink mellett égig röppenő, tiszta hangoddal – „aki nem látta még a csend világát, úgysem érti ezt” –, hanem oda, ahol már nem lehet örvendezni a fénynek.

Kiváltság, kegyelmi pillanatok sokasága, hogy együtt fürkészhettük a mélységeket. Hogy együtt világíthattunk a barlangok sötétjében. És hogy ott, a Királykőn a magasból ereszkedhettünk a mélybe, majd amikor feljöttünk, újra örvendezhettünk a fénynek.