Ha már a csónakot említettem, jó helyen járok, van nekem vízfóbiám is. Azzal magyarázom, hogy gyermekkoromban egyszer „alászálltam’’ egy strandon a felnőttek medencéjében (persze, mit kerestem ott…), utolsó percben rángattak ki. Mai napig emlékszem a rémületemre, nem is tanultam meg úszni. Pontosabban, elcsápolok a vízben, de csakis a part mentén, amíg térdig ér a víz, és lehetőleg vannak körülöttem, ha ki kellene mégis rángatni. Egy tengerparti nyaralás alkalmával épp ilyesmit követtem el, amikor egy barátunk érkezett ki a mély vízből. Nézte, ahogy én part menti technikámmal keresztezem az útját, és odaszólt: „Milyen hülyén úszol!” Nem sértődtem meg, sőt! Büszkén válaszoltam, hogy a megjegyzésében csak egy szó fontos: úszol. A repülőhöz kötődő fóbiám, csodák csodája, a nyáron sikeresen legyőzve, listáról kipipálva. Még élveztem is ott fent, csak a fülem zúgott pár napig. Na, de van nekem klausztrofóbiám is, az még nincs kipipálva.

Én lifttel csak akkor libbentetgetem magam fel-le, ha nagyon muszáj, különben sem árt az embernek egy kis lépcsőzés. Sátorozáskor az már szinte minden éjjeles rutinná vált, hogy legalább egyszer ki kell másznom a csillagos ég alá, de minimum a fejemet ki kell dugnom. Ha netán hegyek vesznek körül, gyorsan vissza a sátorba, és tessék koncentrálni az alvásra! A minap alaposan megjártam, a bezártsággal járó rémület ledöntött volna a lábamról, ha épp nem ülök.

Az történt, hogy beültem az autómba, és készültem indulni. Pontosan el kellett érnem valahová, ahonnan késésről szó sem lehetett. És mit ad Isten, nemhogy az autó nem indul, de lezáródik ajtó, ablak, semmi nem mozdul. Ott ülök berekesztve, teljes rémületben. Máris összevissza kalapál a szívem, kezd fogyni a levegő. Az autó mintha kezdene összemenni, egyre kisebb. Hátranyomom az ülést, hátha attól megnő a tér… Biztonsági öv kicsatolva, és bevillan az agyamba a kérdés, hogy vajon mennyi idő alatt fogy el valóban a levegő? Aztán megbeszélem magammal gyorsan, hogy nyugi, ez hülyeség! Nem szoktak azért az ilyesmibe belehalni, és valami megoldás 
csak lesz.

Elkezdek telefonálgatni, még a szerelőmet is hívom, hogy ilyenkor mi a teendő, de senki nem válaszol. Mantrázom magamnak, hogy itt most pániknak nincs helye, ezt valahogy meg kell oldani! Ha minden kötél szakad, kiütöm az ablakot, de azt is mivel? Aztán meglátok egy ismerőst, aki nem messze tőlem készül beülni az autójába. Úgy integetek neki kézzel-lábbal, hogy ha nyitva lenne az ablak, biztosan kiesnék. De hát nincs nyitva, épp ez a baj. Ráfekszem a kormányra és dudálok. Hál’ Istennek, az legalább sikerül. Ismerős észrevesz, odajön, én elmutogatom és nagyon expresszív, felnagyított ajakrángásokkal mondom, hogy mi a baj. Ő hasonlóképpen tudtomra adja, hogy én zárhattam le mindent bentről, és ugyanúgy nyithatok is.

Szégyen, nem szégyen, én nem tudtam eddig, hogy az ilyen csippes kulcs bentről is csippes… Biztos, hogy amikor indulni akartam, véletlenül becsippeltem, aztán így jártam. Mindenesetre, az ajtót rögtön felrántom, és végre mély levegőt veszek. Ismerőst majdnem ölbe kapom a boldogságtól. Eddig is igen szimpatikus volt, hát még ezek után!

Tessék csak rajtam nyugodtan szórakozni, én röhögök a legjobban magamon (utólag), amikor lehetetlen helyzetekbe sodródom. És velem az ilyesmi gyakran megesik. A fóbiák biztosan leküzdhetők, meg is kéne próbálnom, mert kicsit sem vicces együtt élni velük. De nem biztos, hogy harcomat az autóban fogom elkezdeni…

Fotó: Háromszék