László Zsuzsa
Van, akiről, amiről nem lehet leszokni. Tudom, hogy furcsán hangzik, de megpróbálom érthetővé tenni. Hiába telnek az évek és dübörög az élet tovább mindennel együtt, amivel csak düböröghet. Hiába maradt ki ebből a dübörgésből már jó ideje, igazából csak annyi történt ez idő alatt, hogy lassan megtanultam együtt élni egyfajta hiánnyal, de leszokni nem tudok. Az anyámról van szó, és mindenről, ami hozzá köt.
Naponta eszembe jut, beszélek vele, mert a beszélgetéseinkről sem tudok leszokni. Persze, nem kell nekem ahhoz állandóan kifutni a sírjához. És nem csak ünnepekkor gondolok rá, alkalmanként valami felfokozott érzékenységgel. Legyen az az ünnep halottak napja, karácsony vagy a születésnapja, igazából semmivel sem másabb olyankor a rá gondolás, szeretet, mint bármelyik hétköznapon. És az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak kellemes dolgokról „beszélgetek” vele. Előfordul, hogy felemlegetek konfliktusokat is, vagy próbálok magyarázatokat találni még mindig vélt vagy valós sérelmeinkre. Mert természetesen ilyenek is voltak. És biztosan (bár) lennének még.
Naponta látom magam előtt az arcát, hogy mitől mosolyogna vagy épp szikrázna a tekintete. Hallom, amint csendesen szól hozzá valamihez vagy megemeli a hangját. Előfordul, hogy bizonytalan vagyok abban, épp mit mondana. Olyankor nem is tudom, hogy rá vagy inkább magamra haragszom, amiért nem jut el hozzám pontos jelzés, legyen bármilyen is az. És hányszor, de hányszor kérem a segítségét!
Nem tudok leszokni az anyámról, nem is akarok. A békés vagy kevésbé békés, de mindig őszinte, bizalomra épülő, mindent is kiveséző beszélgetéseinkről sem. Közeledik a születésnapja, ami egybeesik a halottak napjával, de most nem ennek apropóján írok róla.
Nemrég rendkívüli öröm ért, és az első gondolatom az volt, hogy gyorsan meg kell osztanom vele. Hogy milyen boldog lesz ő is. Ez az a megszokás, ami nem szűnik egy percig sem. Ebben a mostani történetben pontosan tudom, hogy miként reagálna. Látom az arcát és hallom a hangját. Már kicsit dünnyög, mert kitartóan sírdogál örömében. De így, dünnyögve is, pontosan értem, amit mond, és azt többször is megismétli, nem tud leállni. Kicsit együtt sírdogálok vele, de nála általában tovább tart a szipogás, később szokta abbahagyni. Ő már csak ilyen.
Írtam én már párszor az anyámról, említettem, hogy halála után többször ugrottam volna felhívni, akár egy kártyajáték tisztázatlan szabálya miatt is, mert ő tudta a megoldást. Azt is említettem, hogy már nem kérdezhetem meg tőle, hogy is van az almás gombóc, amelyet csak ő készített úgy, ahogy senki más. De igazából ez nem igaz. Kérdezem én, de ő huncutkodik velem, nem árulja el. Látom, ahogy mindjárt elkacagja magát: „Figyeltél volna oda akkor, amikor kellett!” Egyszer csak megvilágosodom, addig csűröm-csavarom az emlékezetemet, amíg beugrik az a recept. És akkor majd előállok azzal, hogy: lám-lám, édes kicsi anyukám, nincs igazad, csak azért sincs! Mert mégiscsak figyeltem.
De addig is halottak napján, születésnapodon kimegyek a temetőbe. A többit minden más napon, szokás szerint intézzük…
Fotó: Pexels.com
