Letartóztatás(ok)
Ezzel kezdődik életünk új szakasza, amelyről nem lehet tudni, hogy mikor ér véget. Szolzsenyicint, a szovjet kapitányt a csapatánál tartóztatták le, amikor a németek által körülvett szovjet csapatrészek felett és mögött robbanólövedékek hulltak. 1945-öt írtunk, és immár nem volt kétséges a második világháború végső győztese, a németek heves ellenállása ellenére sem.
Szolzsenyicint az elhárítás, a SzMERS (kémelhárítók, szmerty spionam) tartóztatta le és vitte el csapatától. Kérdésére, a miért-re nem kapott választ, de brigádparancsnoka mintegy barátilag visszakérdezett: „van-e önnek egy barátja az Első Ukrajnai Fronton?” Ekkor értette meg a letartóztatott, hogy iskolatársával, Travkinnal való levelezése szolgál valamilyen okból bűnéül. Rokonszenves parancsnoka kezét nyújtotta, mondván: „Sok szerencsét kívánok önnek, kapitány!”
Útjuk a hadsereg kémelhárító osztályára vezetett, ahol közönséges cella helyett egy amúgy is zsúfolt szigorított zárkába tették. Ő volt a negyedik, de jött még egy ötödik is, aki „kém” volt. Őt a németek küldték vissza azért, hogy számukra kémkedjen és térjen vissza, s kivételes helye lesz a fogság nyomorúsága helyett. Emberünk ehelyett beszámolt megbízatásáról, de csapata és hazája iránti hűségétől függetlenül ő is a túlzsúfolt zárkába került...
Az én letartóztatásom a büntetésből eredő dánfalvi iskolai tanárságom idején, a cukorrépát és ennek termesztését ismertető órámon történt. Szőcs István igazgatóm benézett, megszólított: gyere ki, Attila, hozzad a katalógust is. Tudtam, hogy végem... De honnan tudhattam, hogy mi következik? Ide tartozik, elmondom.
1959. május 12-én a dánfalvi iskola egyik tanítónője Csíkszeredából jött haza, ahol az ifjúmunkás szervezet egyik fejesével beszélt, aki elárulta, hogy kollégája, Puskás Attila nagy bajban van, mert holnap letartóztatják. Nem tudom, tisztelt olvasóm, Ön mit tenne ebben a helyzetben. Az esti hír után azonnal „hazamentem” (az igen rendes Szőcs családnál laktam), és röviden elmondtam Regina néninek, hogy mi vár rám. Azonnal előszedtem a gondosan vezetett naplómat és verseimet, amelyek már több kötetet tettek ki, és megkértem a háziasszonyomat, hogy rejtse el azokat. Tudtam, hogy mit kérek tőle, és nem sértett volna, ha visszautasítja. Nem ezt tette, hanem igennel felelve átvette a több füzetet. (Nem vesztek el: hónapokkal később Csaba öcsém az ingóságaimmal és néhány bútorommal együtt vonaton hazaküldte Kolozsvárra, a szüleimhez...)
Másnap jött Marosvásárhelyről két szekus (egyikük magyar volt), és a házkutatás során (a vendégszobában laktam) néhány kapott levelemet és „ártatlan” jegyzeteim egy részét vették magukhoz. Eközben az ilyenkor szokásos tanúk a szomszédból kerültek ki. A mintegy másfél órás kutatás után megírták a jegyzőkönyvet, amelyet a tanúk is aláírtak, és én is. Nem találtak semmi olyan iratot, amely számomra veszélyes lehetett volna, de beültettek a terepjáróba és Csíkszeredába vittek, ahol megfosztottak értékeimtől (jegygyűrűmtől, órámtól, kevéske pénzemtől, irataimtól). Egy üres szobába tettek, pénzemből ebédet hozattak, majd este két fiúval (Zsók Laci dánfalvi szomszédommal és tanítványommal, valamint a szintén dánfalvi, de Brassóban tanuló János Lászlóval, a tanfelügyelő unokaöccsével) bilincsben vittek Marosvásárhelyre, mint letartóztatott bűnözőket.