Egy pillanatra emlékkönyvet kell kinyitnom: beszélnem kell e kis nőszövetség születéséről, tevékenységéről. Születésnapok alkalmával ez a kérdés fogalmazódik meg az emberben: mikor és hol születtem, mit is tettem, dolgoztam eddig? 

Ezért elővettem a nőszövetség születési bizonyítványát, ebben írja: 2007 októbere, helység: Sepsiszentkirály. Igen, amikor férjem, immár néhai Adorjáni Levente unitárius lelkész kinevezést kapott Sepsiszentkirályba, együttes erővel próbáltuk már május első vasárnapjára az anyák napját megszervezni. Sok gyerek jött szívesen, hogy együtt, közösen ünnepelhessük az édesanyákat, nagymamákat. Így egyre közelebb kerültünk az édesanyákhoz, nagymamákhoz, akik később a nőszövetség tagjai lettek. A szentkirályi kicsi unitárius gyülekezet, de a református, katolikus asszonyok is érdeklődtek a nőszövetségről, a csütörtöki találkozásokról. Egy az Isten! – természetesen senki sem volt kizárva, sőt, örvendtünk a heti találkozásoknak. A gyülekezet tagjait megismerni: ez volt a fő cél, így bekopogtunk a hívekhez, hogy asszonyainkkal is szóba álljunk. Szinte hétről hétre nőtt a létszám, az asszonyok száma. Tagsági díjat fizettünk, hogy életben maradjunk, meg tudjunk élni. Tudtuk, a nőszövetség az egyházközségek alappillére, akikre mindig lehet számítani.

Együtt, közösen sok mindent megvalósítottunk, nem csak terveztünk, a „szövőszék mellett”, ha leültünk, álmainkat „beleszőttük” különböző színben, formában. Voltak, igaz, anyagi nehézségeink egy-egy ünnepély, szeretetvendégség megszervezésében, de mindig a Jóisten küldött egy segítő kezet, egy segítséget, aki megértette, hogy terveinket meg kell valósítani. Az egyházban ünnepélyek alkalmával ott voltak a szorgos Máriák és Márták, fáradtságot nem ismerve. Az első farsang megszervezése vagy akár az Öregek vasárnapja kicsit furcsa volt, nehézségekbe ütközött, hisz a nőszövetséget is az idősebb korosztály képezte és képezi most is, de sikerrel végződött, sőt, hagyománnyá vált ezeknek az ünnepélyeknek a megszervezése.

18. születésnap! Nagyon sok szép emlék! Voltak, akik már kiöregedtek a nőszövetség soraiból, voltak, akik már megpihentek örökre, vannak, akik betegek, de anyagilag támogatják a nőszövetséget. A gyermekek szereplése sokszor megtöltötte az imaházat, sőt, kicsinek bizonyult, de sok jó ember kicsi helyen is elfér, mondogattuk, és mindig volt jutalom a gyermekeknek, az asszonyok által készített finom sütemény vagy a nőszövetség által vásárolt édesség örvendeztette meg őket. Szívesen ültem le a gép mellé, hogy egy-egy vidám jelenet megszülessen. Ilyenkor kétszeres büszkeséget éreztem: saját írásom, és az asszonyok szívesen megtanulták, előadták, sőt, még a szomszédos nőszövetségeket is felkerestük a műsorral. Nagy erőt éreztem a csütörtöki találkozásokban.

Aztán 2023-ban, férjem halála után fáradt lettem. Nehéz volt a veszteséget, gyászt feldolgozni, mégis bizonyos idő után újra menedéket találtam a csütörtöki találkozásokban, sőt, újra születtek humoros jelenetek a tollamból, amit nem is hittem: hogy gyász után képes vagyok újra mosolyt csalni a gondterhelt arcokra. Ezután imák íródtak csütörtökről csütörtökre, hogy asszonyainkkal együtt, közösen imádkozhassunk, énekelhessünk egyházi énekeket. „Dalolj, ha belül fáj is, nevess, ha zokogni kell, tanulj meg szenvedni, s akkor boldog leszel.” 

A Jóisten adjon erőt a szentkirályi nőszövetség minden tagjának, hogy munkájukat tudják tovább folytatni! Kívánom, hogy a nőszövetség zászlaja alá minél többen gyűljenek és minél többen munkálkodjanak! Jövőben, amikor a vándorabroszt elviszik Árkosra, amely most a templom dísze, maradjon a sok szép emlék között az is, hogy Szentkirályban kétszer járt már a vándorabrosz...

Árnyék, mert őszi nap, ködös, de mégis születésnap, tizennyolcadik. Isten éltesse az ünnepelteket! „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1 Korinthus 16:14)

Adorjáni Gyöngyvér 
nyugdíjas tiszteletes asszony