Nemrég újra azt érezhettem „székely fővárosunk hangját” hallva, hogyha többet nézném a tévét, hallgatnám a rádiót, netán rendszeresen tenném ezt is meg az újságolvasást is: bizony megártana! A műsorvezető ejtésmódja, s nem „pronunciációja” meg „intonációja” enyhén szólva kifogásolható volt. Mi történt?! Csúnya éneklésszerű ejtéssel, az utolsó szótagok indokolatlan hangsúlyozásával vétett az amúgy rokonszenves témában a falvak életét ismertető illető.

Most nemrég nem az M1-en, de például egy ünnepségen elhangzó előadásban mondta a „professzor úrnak” nevezett előadó, amikor méltán nagyra becsült egyik legismertebb személyiségünket, a legnagyobb magyart emlegette, hogy „Szécsenyi” így meg úgy, s nem „Szécsényit” mondott sajnos, mert utóbbi lenne a helyes. Nem csupán a Szécsény nevű helységbe valók vehetik ezt rossz néven, ugye, egyetértünk?! A grófi család nevét (mely a Szécsény helységnévvel kapcsolatos) helyesen minden esetben Szécsényinek kell ejtenünk, még akkor is, ha nem úgy írjuk. 

Fontos a név, igaz, nem annyira, mint régen volt. Valamikor úgy tartották, néhol most is, hogy a név meghatározza viselőjének sorsát. Tükrözi ezt például a népköltészet. Lásd a Vízi Sándor nevét tartalmazó mesénket, meg ilyen szólásainkat: Farkast emlegetnek, s a kertek alatt jár, vagy azt, hogy Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik, és említhetnék még sok esetet, amikor a hős valaki nevét emlegeti, s az segítségére jön, illetve nevének kimondása tabu, mert például a tündér elveszítheti halhatatlanságát, ha nevén nevezik a mesében. A valóságban s mostanában is azért mégiscsak a nevével kezdődik mindenki, s illesse azt kellő megbecsülés, akár leírjuk, akár kimondjuk.

A név hagyományos írásmódja (helyesírásunk egyik alapelve a négy közül) persze közrejátszik abban, hogy ilyesmi történik. De ez nem változtat azon, hogy helytelen is, meg tiszteletlenség is, ha hányavetin járunk el. Széchenyi István elhagyta családnevéből az egyik ékezetet, ugyanis az OSZK (Országos Széchényi Könyvtár) névadója, István apja úgy írta nevét, ahogy ejtik is (legalábbis a magánhangzókat illetően), azaz Széchényinek. Lehet, csak viccből mondott valaki „szécsenyit”? Nem valószínű. Persze, marad lehetőség a nevekkel viccelődésre, nem is egy. Közismert, hogy amikor Tar bemutatkozik, van olyan, akinek ez nem „támít”. Nekünk számítson, hogy a legnagyobb magyar nevét „Szécsényinek” kell mondani, s nem Szécsenyinek!

Úgy éreztem, ez elég köztudott, eléggé norma, de sajnos nem így van most sem. Azt hittem, hogy a helytelen kiejtés ritkább jelenség lesz, miután 2016-ban Budapesten a Püski Kiadónál megjelent Fekete László kétkötetes, Magyar kiejtési nagyszótár című könyve. Végre sokak láthatják, hogy Weörest valóban „vörösnek” kell mondani, s Batthyány Lajos családnevét is „Battyányi-nak” ajánlatos ejteni stb. Az igényesnek mindez örömöt szerez (s nem okoz, miképp a hiba, a baj, a bűn többek közt!).

Hadd ismételjem kissé magam, mondván: túl sok mindent ejtünk, s rosszul, hibásan mondunk ki és el egyet-mást, és túllépünk a nemkívánatos dolgokon anélkül, hogy okulnánk tévedéseinkből. Anélkül, hogy helyretennének bennünket. Engem is persze, mert szintén rám férne olykor a helyesbítés, főleg a szemembe mondva.

Úgy vélem, túl sokszor mond csütörtököt nyelvérzékünk, s talán túlzottan tapintatosak vagyunk. Így történt, hogy a kézdiszéki faluban a közönség előtt nem szóltam a név rossz ejtésével vétőnek, sőt, még azután sem, csak neki, noha szándékomban volt. Hátha így, az újság olvasóit megszólítva, többet érek el én s a helyes nyelvhasználat ügye. 

Lehet, még az is megtörténik, hogy valakit a nagyon hibás ejtésért végül csak kiejtenek, kitesznek állásából, mert ott különösképp fontosnak ítélik a helyes nyelvhasználatot, a közérdekre gondolva.

Zsigmond Győző