Amint arról még a nyáron beszámoltunk, Kovács Gergely, Erdély érseke, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye apostoli kormányzója részletesen ismertette az augusztus 1-jétől a gyulafehérvári érsekség területén történt papi kinevezéseket, ennek következtében Háromszéken is több változás történt. Ezek egyike Gelencét érintette: Baróti Tibor felmentést kapott a gelencei plébánia segédlelkészi szolgálata alól, és a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-plébániára került, míg Kerekes Péter Ditró után Gelencén folytatja szolgálatát. Ugyanakkor Balánbányáról Gelencére került Szecsete Zoltán, őt a nyugalomba vonuló Bereczi István gelencei plébános helyére nevezte ki Erdély érseke. A fiatal plébános több településen szolgált, és eddig is érdekes, tartalmas pálya van mögötte, amint az az interjúnkból is kiderül.
– Kérem mutatkozzon be olvasóinknak.
– Csíkszentdomokoson születtem 1980. június 17-én. Nagyjából ötödik osztályos koromig a szülőfalumban nevelkedtem, a szüleim ott éltek. Utána – mivel nagybátyám, Szecsete László plébános volt Székelyudvarhely mellett, Farkaslakán, Udvarhelyre kerültem át. Már azelőtt is a vakációinkat mindig ott töltöttük a rokon gyermekekkel, az unokatestvérekkel a plébánián. Így jártam iskolába Farkaslakára, majd a későbbiekben Székelyudvarhelyre a Tamási Áron Gimnáziumba. És nyilván, hogy közel volt a plébánia, onnan jártam be. A gimnázium után Gyulafehérvár következett, a hét év teológia, utána az első állomáshelyem Gyergyóalfaluban volt két évig, aztán egy év Sepsiszentgyörgy következett, a Szent József-plébánián. Majd visszakerültem Csíkszeredába, öt évre a Szentkereszt-plébániára, öt évig a megyei sürgősségi kórház kórházlelkészeként is dolgoztam, mindkét szolgálatot párhuzamosan vittem. Ezt követte Orotva négy évig 2014-től 2018-ig – ez az erdélyinek tartott svájci falu, legalábbis így tartják számon. A következő állomás Balánbánya volt 2018-tól 2025-ig, hét év ottani szolgálat után itt vagyok Gelencén.
– Mi motiválta, hogy a papi pályát válassza?
– Egyrészt a nagybátyám példája is közrejátszott, mellette nőttem fel, ez hatással volt a döntésemre mindenképpen. És közrejátszott még, hogy belenevelkedtem egy vallási közegbe. Ott már valláskönyveim voltak, olvastam belőlük. Tehát ott felfedeztem, megismertem a szentek életét. Ez mellett ott akár egy-egy fontosabb személyiséggel is találkozhattam olyankor, akár püspökkel vagy hasonló személyiséggel, vagy olyan helyre sikerült eljutnom, ami vallási szempontból jelentősebb. És ezek mind hatással vannak a döntésre.
A gelencei műemléktemplom. Kertész Attila felvétele
– Megütötte a fülem, hogy a csíkszeredai sürgősségi kórháznak volt a kórházlelkésze. Így feltételezhetem, hogy látott egyet s mást?
– Igen. Zárójelben el kell mondanom, a furcsaság benne az volt, hogy én az injekciós tűtől félek – leszek rosszul –, tehát nagyon nehéz volt az indulás. De az isteni kegyelem ott volt végig, megmutatkozott. Láttam emberi agyat, láttam meghalni valakit, ott ültem, amíg a gépek mutatták az utolsó szívverését, mert kíváncsi voltam. Mindezek ellenére nagyon szép öt évet éltem meg ott. Igen sok tájegységről származó emberekkel volt kapcsolatom a szentmisék, gyónások és beszélgetések révén. És bárhová megyek, a betegek megismernek, ez az érdekesebb. Már itt is volt Gelencén, aki mondta, hogy én emlékszem magára, be voltam fektetve Csíkba, és hétvégén tetszett misézni. A legszebb élményem egy pünkösdhöz kapcsolódik a kórházban. A csíksomlyói pünkösdi búcsú volt, és behoztak azokban a napokban egy motorost, egy balesetet szenvedett magyarországi fiatalembert, ezt utólag tudtam meg. Kimentem, elláttam a betegek szentségével, föltételesen feloldoztam, imádkoztam mellette. Eltelt egy esztendő. Kint voltam a Nyeregben pünkösd szombatján, egy ismerősömmel beszélgettem. Visszatérve, a felesége kérdezte a férjétől, ki volt, akivel hosszan beszélgetett a Nyeregben, és mondta a nevemet, hogy Szecsete Zoltán plébános, most ott van Orotván. Erre a mellettük ülő fiatalember a névre figyelmes lett. Képzeljék el: elővette azt a papírt, amit írtam neki, hogy imádkoztam, elláttam, dátumot írtam, hogy ha véletlenül meghal, akkor a családtagok lássák, hogy volt pap mellette és imádkoztunk. Helyrejött, megélt, pedig nagyon-nagyon súlyos állapotban volt. Egy autóval ütköztek valahol, talán a Hargitán.
Az értékes műemlék javításra szorulna. A szerző felvétele
– A fóbiája mellett lelkileg mennyire volt megterhelő ez a tevékenység? Mert egy sürgősségi kórházban – ezt ki kell mondani – az átlagosnál is több utolsó kenetet fel kellett adni…
– Bizony rengeteget. Ez nem egyszerű dolog, mert ugye itt is vannak temetések, de nem olyan... Haldokló emberrel nem találkozunk. A balesetesekkel nem volt probléma, tehát sajnálta az ember, viszont akkor kezdtem el szakkönyveket olvasni, ahol elmondják, nem szabad engedni, hogy azonosuljunk velük, különben átvesszük a szenvedésüket. Tehát amennyire lehet, meg kell őrizni azt, hogy sajnálom mint ember vagy lelkipásztor, de a szenvedésükben nem azonosulok. Nyilván voltak hatások, mert én is megbetegedtem. Az első fél év után a gyomrommal nagyon kínlódtam, ez valószínű azért volt, mert sok beteggel találkozik az ember. Nyilván, hogy ráhúztam, és ez mai napig hatással van rám. Rettegek, hogy beteg és idős leszek, mert láttam, milyen magatehetetlenek, a szociális rendszer pedig egyre leterheltebb. Nincs, aki gondozza őket. És ha így az ember belelát, akkor fél. Ha nem tapasztalom, nem félnék. Tehát egy életre meghatározott ez az élmény. De azt is el kell mondjam, hogy kitűnő szakápolást láttam öt év alatt Csíkszeredában, ahogy a betegekkel bántak, ez nagyon fontos. Az ottani ápolók, orvosok nagyon-nagyon emberségesen viselkedtek és dolgoztak, de úgyis ott volt a szenvedés, ezt nem lehet kikerülni. Ami a legrosszabb volt, az az onkológia, a rákos betegek osztálya, ahová behoztak egy negyvenéves anyukát, akinek két kicsi gyermeke volt. Nemcsak a sürgősségi részt láttam el, hanem az egész kórházat a szülészet kivételével, oda a fertőzések elkerülése végett nem szabadott bemenni. Az onkológián viszont látni azt, hogy ott a fiatal anyuka, apuka, a kicsi gyerekek, ott van a család minden tagja, és tudom ép ésszel, hiába vigasztalom: jaj, meg tetszik gyógyulni, nem? Tehát tudtuk, hogy ő meg fog halni, mert a vizsgálati eredmények mutatták, hogy nincs visszaút. Ez nagyon szomorú volt, beégett az agyamba.
A gelencei nagytemplom. Kertész Attila felvétele
– Beszéljünk a mostani szolgálati helyéről. Korábban fordulta-e meg magát Gelencén?
– Valamikor nagyon régen az iskolám hozott el, halvány emlékem volt, hogy egy Szent László-freskós templomnál voltunk, talán ennyi. Utána, amíg káplán voltam Sepsiszentgyörgyön, egy alkalommal átjöttünk a Szent Imre-búcsúra, de az is csak halvány emlék, jöttünk és mentünk. Viszont nagyon érdekes, hogy művészettörténész rokonaim élnek Magyarországon, és a tavaly nyáron ők szabadságukat idehaza töltötték Csíkszentdomokoson. Így 2024 augusztusában jöttünk Háromszékre, hogy a Haszmann Pál Múzeumot megnézzük, meg egyúttal a gelencei műemlék templomot is. Akkor mint lelkipásztor láttam, hogy mi a helyzet a műemlék templommal, bizony már a tetőzetén látszott, hogy a cserép esik, törik, régi stb. Kifelé jövet Imre bácsinak, a harangozónak – aki kinyitotta és bemutatta a templomot – mondtam, hogy nem irigylem azt a papot, aki neki kell fogjon kijavítani az épületet. Elvicceltük a dolgot, és amikor már a kihelyezés megjött, akkor gratuláltam magamnak (nevet). Végül ez az élet vicces része, talán úgy is mondhatnám, a Jóisten részéről egy ilyen kis egyengetés, szoktatás volt. Tehát ennyi kapcsolatom volt, de nyilván ismerjük, hogy milyen értékes műemlék. Nagybátyám volt Csíkdelnén is, ott is áll a mezőben egy értékes, Árpád-kori templom (Székelyföld egyik legértékesebb műemléke, a Szent János-templom – szerk. megj.), ugyancsak kazettás mennyezettel, szárnyas oltárokkal. Így már volt alkalmam belelátni, hogy mivel jár a restaurálás.
A hilibi istenháza. Egyházilag Gelencéhez tartozik. A szerző felvétele
– Miként fogadták a gelenceiek?
– Erre kicsit nehéz válaszolni: a templomban megadták a módját és köszöntöttek. Gelencén sok pap váltakozott, az elődöm sokáig volt, 21 évet, de mivel itt a tisztelendő urak, a segédlelkészek pár év alatt cserélődnek, talán a falu hozzá van szokva, hogy mindig van új papjuk. Így nem lehet azt mondani, hogy olyan rendkívül nagy esemény egy új pap érkezése. Az inkább ott mozgatja meg a falut, ahol tíz évig szolgál egy plébános, de egyedül. Itt megszokták, hogy jöttek, mennek, újak érkeznek. Megvolt maga a köszöntés, az emberek kedvesek az utcán is, ha találkozunk. Nyilván meg kell ismerjenek, mert eddig fotón sem láttak. Most ketten vagyunk újak. Kedvesek, mindenki megkérdezi, hogy segíthetnek.
– Milyen tervei vannak?
– Igazából most még folyamatban van minden, tehát tapasztalatot szerzek. Még túl korai lenne, hogy három hónap után bármit is mondjon az ember. Meg kell ismernem a falunak a mozgását, a helyi szokásokat. Nekem Háromszéken nem volt Sepsiszentgyörgyön kívül kapcsolatom. Meg kell ismerni az embereknek a lelkivilágát, ennek a megyének, a falvaknak a mozgását. Nyilván egészen más, mint Csíkszereda. Legtöbbet Csíkban és Gyergyóban voltam plébános vagy segédlelkész, ez egy más világ számomra is. Tehát meg kell szoknunk, el kell telnie legalább egy esztendőnek ahhoz, hogy lássuk, miként működik a falu. Számomra is vannak furcsaságok, példaként a kortárstalálkozókat említsem: itt nem akkora volumenű rendezvény, mint például otthon, Csíkban. Eddig a meszelésre és a beköltözésre koncentráltam, és persze a mindennapi életet visszük tovább, hogy az haladjon.
Haraly kis temploma. Szintén Gelencéhez tartozik. A szerző felvétele
– Végezetül: mi a papi jelmondata?
– Hálát adok Istennek, akinek őseimtől fogva tiszta lelkiismerettel szolgálok. Ez a Timóteusnak írt második levél harmadik fejezetéből származik. Mindig szerettem az ősöknek a hitét, az életüket. Ma, amikor mindenfelé ugrándozunk, futunk, kapkodunk fűhöz-fához, nekik eközben megvolt a tavasz, ősz, nyár, tél. Mindennek megvolt az ideje, a szántásnak, az aratásnak, a vetésnek. Alfaluban tapasztaltam a feszülő székely ruhának a nem engedését, de azért térdet hajtott az illető, ám úgy is csak biccenteni tudott és ezen sokszor elelmélkedtem, hogy nekik – egy közösségnek, egy falunak – megvolt az életritmusuk. És abban az akármilyen kis istenimádatban benne volt, hogy van a jó Isten. Ma már annyi vallás van, annyiféle istent tárnak elénk: mindenki valamit akar. Amolyan vallási piac lett: üzletté változott. És akkor már ez motivált, hogy igazából az ősöknek volt egy lelki világuk. És lehet, nem voltak erős istenhívők, hanem volt egy hagyomány, megszokás benne, volt életritmusuk, volt életük. Most egy rohanó világ van, de ez volt már akkor, 18 évvel ezelőtt, mikor a jelmondatot választottam. Egyébként, amikor pappá szenteltek – 2006. június 18-án –, heten végeztünk a Szatmár-Várad-Temesvári Egyházmegyével együtt, és hárman voltunk erdélyiek. Érdekes, hogy egyikük Esztelnekre jött, Gödemesterházáról nevezték ki plébánossá Dávid Zoltánt. Ő, ha jól tudom, még nem tudott beköltözni a plébániára, az felújítás alatt áll.
