Pálmai Tamás
Annak idején, beszélgetéseink alatt rám-rám nézett Farkas Árpád és nem létező bajsza alatt az ő utánozhatatlan stílusában elmosolyodva azt mondta: jól írsz, de olyan komoly vagy, mint egy vakbélgyulladás, pedig volna humorérzéked! Ebben a mosolyban volt melegség, de volt egy jó adag huncutság is. Mi tagadás, XX. századunk koszorús magyar költőjétől, a Háromszék-beli „főszerkesztőmtől” jól estek az elhangzott mondatból a dicsérő szavak, ám mégiscsak szöget ütött a fejembe a hasonlata, hisz Darkó Zsiga sebész főorvos úrtól igazán jól tudta, mi fán terem a féregnyúlvány ilyetén helytelenkedése…
S ha már Árpád alakja sejlett fel a múlt most stílusosan őszi ködéből, el kell mondanom azt is, hogy igazándiból Békésen kezdtünk el szóba elegyedni egy máig emlékezetes, többnaposra sikeredett író-olvasó találkozó alkalmával, ahová a KÉSZ vendégeként látogattak el szülővárosom kitűnőségei – értsd alatta még a mesteri kultúraszervező Sylvester Lajikát, a próza és a vers egyentudású bajnokát, Bogdán Lacit és a fiatal tollforgató, testőr és vejkó szerepben egyaránt helytálló Váry O. Pétert, a józanság bajnokát. S hogy csaknem teljes legyen a régi csapat, másik babérkoszorúsunk, Czegő Zoli is lerándult Budapestről. Szerénységem mint Békésen épp gyökeret verő emberke csak úgy lubickoltam e jeles társaságban, és nagyon büszke voltam az érdeklődő békésiekre is, akik színültig megtöltötték a Galéria termét.
De térjünk vissza a komolyság/humor dilemmájára. Sokat kóválygott a téma a kobakomban, de valahogy mindig valami „szeriőz” dolog került a tollam közelébe, mígnem egyszer, az ír sógortól hazafelé jövet a repülőn írtam valami „szellemeset”, stílusosan az előttem levő ülés támlája zsebében elrejtett „rókagyűjtő” zacskó minden oldalát gondosan felhasználva, azaz apró betűkkel teleírva. El is küldtem, meg is jelent, mint eddig egyetlen humoreszketésem. Egyszer egy írásomban egyik verséből idéztem. Jót nevetett és kihúzta, mondván: ne csináljunk nyilvános s…nyalást!
Mindez azért jutott eszembe éppen most, mert lapzárta közeleg a Békési Újságban, tehát leültem az íróasztalhoz. Leültem és elgondolkodtam. Annyira tele vannak a hírek a világ rettegtető dolgaival, hogy ezek szinte letiltják az ember agyában a vidámságot, a humort. Ez elleni tiltakozásom megtestesüléseként jelent meg szerintem Árpád derűs szelleme, és vitt el (vagy tán vissza inkább) a mosoly területére. És milyen érdekes ez! Hiszen neki és sorstársai, barátai számára az egész fiatalság, zsenge férfikor zord időkben telt el, de nem ölte ki a lelkükből az optimizmust, annyira nem, hogy még nekem is jutott egy nem akármilyen csepp belőle.
S csak nagy ritkán morfondírozok magamban, hogy vajon, azaz hmm, megérdemeltem-e?
Fotó: Pixabay.com
