Nem is értenék hozzá. De a sokszínűségünkre való újbóli rácsodálkozásomat, a különböző sorsok fürkészésének, fejtegetésének izgalmát szeretném mégis megosztani. Idén az időjárás kedvezett a halottaknapi ünnepnek. Nem kellett hidegben, sem szakadó esőben, latyakban, sárban botorkálni a sírok közt, mihamarabb megoldani ügyesen mégis, amit illik. Mintha mindenki ráérősebben, nyugodtabban tette volna a dolgát a megemlékezés szertartása szerint. Kicsit mintha lelassult volna az idő. Legalábbis így éreztem, pedig igazán zsúfolt a napunk.  Az apámmal és a húgommal, szokás szerint, a brassói temetőben pihenő szeretteinkhez is kibandukolunk a hegyre.  A nap hátralévő óráiban pedig az itthoni temetőket vesszük a nyakunkba. Lassan, ráérősen, egy ideig ragyogó napsütésben, majd a ránk esteledő szürkületben. Mindeközben az antennáim nagyon pontosan működnek, figyelő csápjaim mindenkori kíváncsiságukkal dolgoznak. És a nap végére elkészül a film. A férfiról, aki útközben észrevesz egy elhanyagolt sírt, ahol se virág, se gyertya. Megáll, meggyújt egy gyertyát, leteszi és megy tovább. A fiúról és a lányról, akik egy sír szélén üldögélnek összebújva, meghitten kacarásznak, majd szinte szégyenkezve állnak fel, néznek körül és sietnek el. A friss sír körül csendben álldogálókról, ahol egy gyerek mondja csendesen az imát. A koszos, rossz ruhákban sírok előtt megálló, majd tovább kóválygó idős férfiról. A hatalmas virágokkal vagy csak egy szál gyertyával érkezőkről. A talpig fekete ünneplőbe, majd a színesen öltözöttekről. A szabadban tartott gyászmisén résztvevőkről, és a köztük szinte lábujjhegyen vagy épp hangosan áthaladókról. A szertartáson nem részt vevő, mégis annak közelében, oda-odakukkantgatva, a sírok közt piros farmerban sétálgató középkorú nőről. A fejfától fejfáig átkiabálókról és a sír mellett botra támaszkodva, egyedül imádkozó idős cigányasszonyról. Ismerőssel való találkozás után összedugott fejekről, félfüllel elkapott megjegyzésekről. Az egymást szeretettel üdvözlőkről, az egymás hogyléte iránt őszinte kíváncsisággal érdeklődőkről. Kis fekete kalapban, de annál nagyobb művirágcsokorral, korát meghazudtolva szaporázó néniről. És a barátnőmről, aki meglát minket az anyám sírjánál, indul felénk, hogy üdvözöljön. Pár lépéssel az apám mögött állunk, minden alkalommal egy kis idő után hátrébb húzódunk... A barátnőm megölel és odasúgja: „Apádat most nem zavarom meg”. Visszafordul, és a családjával bandukol tovább az édesapjához.

A filmnek itt igazából még nincs vége, de hosszú lenne tovább folytatni. Mindenesetre pörög előttem, és kaptam fejtegetnivalókat bőven. Olyan ez, mint egy izgalmas játék, sosem lehet megunni.

Fotó: Albert Levente