November 4-én az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk. A fegyvert ragadókra és az életüket áldozókra. Mindazokra, akik szembeszálltak a zsarnoksággal. Szembeszálltak annak ellenére, hogy tisztában voltak tettük lehetséges következményeivel, hiszen tudták, az akkori világ legnagyobb hadereje áll az elnyomók háta mögött. Szembeszálltak, mert a szabadság utáni epekedést egy ideig elfojthatják ugyan, de a magyar lélekből kitörülni nem tudják. Mohács után újra meg újra nekirugaszkodunk, hogy szétzúzzuk a bilincseinket. Nekifohászkodunk, hogy megszabaduljunk a mások által nyakunkba aggatott koloncoktól. Nekifeszülünk a rácsainknak. Mert szolgaként is lehet élni, de csak szabadon érdemes.
1956. október 23-án a legyőzött, megtizedelt, elárult, meggyalázott, kifosztott, szétszaggatott, megalázott, idegen eszmék és népek igájába hajtott magyar nemzet azt mondta – elég volt! Elég volt a félrevezetésből, hazugságból és hallgatásból! Elég volt a megfélemlítésből, rettegésből és megtorlásból! Elég volt a senkik pöffeszkedéséből, kegyetlenkedéseiből és hatalmából! És hasztalanul dühöngött, tombolt, őrjöngött a hatalom, mert a gondolatok szárnyalásának vágyát, a véleménynyilvánítás óhaját, az emberhez méltó lét igényét többé már nem tudta elfojtani. Még ártatlan életeket kioltó sortüzekkel sem. Néhány nap alatt a maradék hazában tengődő magyarság szétszaggatta a testét, lelkét, szellemét gúzsba kötő rabszíjakat.
A magyarországi forradalom és szabadságharc kirobbantói, hősei a budapesti és vidéki ifjak voltak. Egy egészséges, öntudatos, élni akaró nemzet esetében nem is lehet ez másképp, mert ők a jövő letéteményesei. Nekik kell átvenniük a felmenőik honmegtartó bátorságát, lendületét, hajthatatlanságát, a nemzet és haza iránti szeretetét, hűségét, ragaszkodását. És majd nekik kell továbbörökíteniük az utánuk felcseperedőkre. Így válnak népük sorsának kovácsává. Ehhez viszont szükség van a történelmi évfordulóinkon közösen átélt ünneplés vagy gyász élményének megtapasztalására. A jövőnk ugyanis a múltunkra épül, elődeink tér-időn átsugárzó példájának a tégláiból.
Éppen ezért az igazi veszélyt nem a tankokkal, vadászgépekkel, bombázókkal ránk támadó megszálló csapatok jelentették és jelentik, hanem a zsoldjukba állt belső ellenség. A magyar földön született és édes anyanyelvünket beszélő idegenszívűek. Az elferdített történelmet oktató, hamis tanokat hirdető és hazug eszméket terjesztők. Ők ugyanis a lélek megmérgezése és a tudat kiüresítése által próbálták és próbálják a nemzetet térdre kényszeríteni, ami részben sikerült is nekik. A gyermekvállalás megtagadása, a hit elvesztése, a szellemi értékektől való elfordulás, az anyagias szemléletmód elharapózása és a félrevezetettek számának megugrása legalábbis erről tanúskodik. A lélekpusztító és tudatromboló szándék naponta tetten érhető és elsősorban a fiatalok válnak ennek áldozataivá. Az alig felcseperedett nemzedék tagjai, akik még a közelmúlt rémtetteiről nem tudnak. Sejtelmük sincs arról, hogy azok elkövetői most éppen a demokrácia köntösében tetszelegnek előttük és hazugságok szajkózásával bujtogatják őket.
Ne hagyjuk! Feddjük fel ifjaink előtt a történelmi valóságot, bízván a felszínre hozott igazság átütő erejében! Mutassunk nekik példát bátorságból, szókimondásból, kiállásból! Tudatosítsuk bennük, hogy eleink szabadságharcát szellemi síkon folytatni kell a megmaradásunk, szabadságunk, függetlenségünk és nem utolsósorban a jólétünk érdekében!
’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön. Fotó: Albert Levente
