Hogy miért ez az indokolatlan tiltás, mivel még a letartóztatott számára is ismeretlen volt az ellene szóló vád (aminek a „kémkedéshez” semmi köze nem volt, csak a barátjának írt levele miatt kezdték üldözni), az talány. Megjegyzem, az akkori (1926-os) szovjet büntetőtörvénykönyv 148. cikkelye közül egyetlen, az 58-as volt alkalmazható minden államellenesnek minősíthető vétségre, cselekedetre (akárcsak Romániában a 209-es). A Sztálin elvtársat levelében megsértő szovjet tiszt (Szolzsenyicin) nagy büntetésre számíthatott, amikor felettese elszólásából rájöhetett arra, hogy mi a „bűne”. Jegyezzük meg, hogy a koholt politikai pereknek Romániában is nagy divatja volt. A Securitate bűnügyi vizsgálótisztjei jól értettek ahhoz, hogy akár a semmiből is elítélésre alkalmas vádat építsenek, példák sokasága tanúsítja ezt bármely politikai perből. De térjünk vissza Szolzsenyicinhez.

A kihallgatás menete is sok mindenről árulkodik. Külön tanulmányt érdemel, hogy miképpen lesz valakiből „elkötelezett” ellensége az államnak. Alább csupán a megemlítés szintjén felsorakoztatjuk az alkalmazott módszereket, amelyeket Szolzsenyicin könyvéből idézünk. 1. Éjszakai kihallgatás. Alkalmas a fáradt és zavarodott, álmából felvert gyanúsítottat zavarba hozni. 2. Barátságos hangú győzködés a beismerésre. 3. Durva szitok, káromkodás – az értelmiségi gyanúsított „gyöngéd” lelkét ez mélységesen bántja. 4. Hirtelen fellobbanó harag a kihallgató részéről – míg addig „finom” úriember volt, sőt, keresztnevén, apai hangon szólt a tagadóhoz, most nyaklevessel fenyegeti és káromkodva ordít rá. 5. Megalázás (gyakoribb a női foglyoknál) levetkőztetés, vissza a cellába, kintről az őrök hangos megjegyzéseket tesznek és röhögnek a látványon. 6. Ijesztgetés. A gyanúsított nem akar vallani, a dühöt imitáló kihallgató tiszt kínzó eszközökre és erre rendelt helyiségre hivatkozva fenyegeti a kihallgatottat. 7. Hazudozás. Beismerés esetén jobban jár a gyanúsított, mert pozitívan értékelik a vallomást. 8. Fenyegetés. Tagadás esetén közlik vele, hogy letartóztatják a lányát (anyját, apját, szerelmét stb.). 9. Hangmódszer. Hátrább ültetik, és azt parancsolják, hogy hangosabban ismételje meg a mondottakat. A már halálra fárasztott rabra ripakodnak: „vallj már, te rohadék!” 10. Csiklandozás. Kezét, lábát lekötözik és madártollal az orrát csiklandozzák, 11. Cigarettát nyomnak el a kihallgatott bármelyik testrészén. Kegyetlen, de hatásos módszer. 12. Fénymódszer. Éjjel-nappal erős villanyfénynek teszik ki. 13. Kiviszik kihallgatásra, majd azonnal vissza is hozzák (éjjel), újra kiviszik, újra visszahozzák. 14. Csak egyszemélyes szűk cella, ahol csak állni lehet, 15. Térdeltetni vagy mindvégig állva kihallgatni, olykor akár egy óráig. 16. Poloskás boxba tenni, ahol valóságos poloskatenyészet van. 17. Nonstop kihallgatás váltott tisztekkel. Különböző témákkal zavarják meg a kihallgatottat. 18. Éheztetés. Mindenekelőtt a vizet vonják meg, amit nehéz napokon keresztül elviselni. 19. Verés, ami nem hagy nyomot. Gyakorolták a szamosújvári börtönben is (gumibottal vagy homokzsákkal, sulykoló fával stb.). 20. Körömszorítóval az ujjait működésképtelenné tenni. 21. Végül a „zabla”: egy kendőt átvetnek a rab száján és a két végét hátul a sarkához kötik, hason kell feküdnie. 

„Testvér! Ne ítéld meg azokat, akik elbuktak, akik gyengéknek bizonyultak s olyat is aláírtak, amit nem kellett volna… Ne vess rájuk követ” – írja Szolzsenyicin.

Megjegyzem, hogy a szamosújvári börtönben, ahol én is raboskodtam, leggyakrabban a szék elé térdepeltetést gyakorolta a kegyetlenségéről ismert hadnagy, és a fogvatartott hátát ütlegelte ahogy csak bírta; máskor a fenekét, amelyre nedves rongyot terített, hogy ne látszódjon a verés nyoma, de az egyszemélyes, álló sötét cella is alkalmas volt arra, hogy eldagadjon a büntetett lába, alteste. A három nap alatt vizet nem kapott, vagy ha igen, akkor az sós volt. A politikai elítéltek kínzását a román állam is kellő képzelettel vitte véghez...