A nedves, borús, hűvös időjárás ellenére közel hetvenen rótták le kegyeletüket a származásuk miatt a barcaföldvári fogolytáborban sínylődöttek emléke előtt. A házigazda Kristály László Zsolt hidvégi református lelkész János evangéliumából vett igére (14, 18–19.) mondott áhítatot: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok. Még egy kevés idő, és a világ nem lát többé engem, de ti megláttok majd, mert én élek, és ti is élni fogtok.” Feltette a kérdést: mit hoz magával egy háború? Válaszolt is: szenvedést, fájdalmat, könnyet, fogcsikorgatást, veszteséget, özvegységet, árvaságot. Majd Krisztus enyhítő szavát hívta segítségül, ugyanis megígérte, hogy visszajön mihozzánk. És megtette, ő él, és mi is élni fogunk – hangsúlyozta a lelkipásztor. Aztán a körülöttünk zajló eseményekre utalva mondta: a békességet nemcsak szavakban kell éltetni, hanem azért naponta tenni kell, hogy népünk ne jusson árvaságra.

Andrási Benedek brassói unitárius lelkész imájában hangoztatta, soha nem szabad elfelednünk azok emlékét, akik hittek a szabadságban, ha nem is a maguk számára, de bár utódaiknak. Bencze Nimród krizbai evangélikus lelkész elmondta az Úr imáját és megáldotta az egybegyűlteket. Székely István, a Brassó megyei RMDSZ megbízott elnöke a mai kül- és belpolitikai helyzettel vont párhuzamot.

A megemlékezés főszónoka, Ungvári Barna András Mózes első könyvéből vett igére (17, 1.) építette beszédét, és bevezette a hallgatóságot a fogolytábor létrejöttének körülményeibe: az 1944. augusztus 23-i bukaresti királypuccsról már hamarabb érkeztek hírek a székelyföldi megyékbe, tudni lehetett, hogy Románia „ki fog ugrani” a háborúból. A menekültek nyomában megjelentek a szovjet és a román hadseregek, szeptember 8-án bevonultak Sepsiszentgyörgyre, 11-én pedig Csíkszeredát is elfoglalták. A „felszabadított” területeken a románok igyekeztek minél hamarabb felállítani az új közigazgatást. Internálások kezdődtek, amelyek hivatkozási alapja egyrészt a szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény 2. pontja volt, amely előírta, hogy a román hatóságok internálják a Románia területén található német és magyar állampolgárokat. Ezt azonban a hatóságok úgy értelmezték, hogy internálhatják a német, illetve magyar nemzetiségű lakosokat.

Másrészt a vezérkar október 19-i rendelete hadifoglyoknak nyilvánította a magyar katonaszökevényeket, vagyis azokat, akik alakulatuktól elszökve hazatértek otthonaikba. Ezeket a katonakorúakat ezerszámra fogták össze a román csendőrök, és különböző internálótáborokba hurcolták – ilyen volt a barcaföldvári tábor –, ahonnan a koncentrációs táborokat idéző körülmények miatt csak igen kevesen tértek haza. A nyomorúságos körülmények között igazán nagy kérdés volt a földvári 2-es számú fogolytáborban sínylődők számára, hogy mi lesz velük. Önkéntelenül is keresték az Urat, vagy éppenséggel pereltek vele, hogy miért engedte ezt a szörnyűséget – mondotta a szónok, majd folytatta: „Ez az ige a kapaszkodó lehetett és lehet ma is, biztat, hogy Isten mindenható. Milyen hatalmas reménységet adhatott a fogolytáborban levők számára is, hogy nincs minden veszve. Ezen emberpróbáló időben is figyelmeztet Isten Igéje: »Én a mindenható Isten vagyok, járj én előttem, és légy tökéletes.«”

Ungvári Barna András idén is idézett a Benkő Levente újságíró, történész által lejegyzett élettörténetekből. Ezúttal a köpeci Égető Jenő vallomásából olvasta fel a barcaföldvári nyomorúságra vonatkozó részt.

A megemlékezés himnuszaink eléneklésével és a 2000-ben állított emlékmű koszorúzásával zárult, ahol mások mellett koszorút helyezett el a kovásznai kilencvenéves Ábrahám Mihályné is.