Ma száz éve öltött az Akadémiánk megalapítására irányuló törekvés a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István nemes elhatározása s megnyilatkozása által határozott és végleges alakot. A létesítését kimondó törvény két évvel később szentesíttetett, a szervezés öt évvel később nyert befejezést, amikor az Akadémia munkássága is megindult, de mi szokva vagyunk – és pedig helyesen – ezt a korábbi időpontot tekinteni az Akadémia születésnapjának, annál inkább, mert így még szorosabban csatoljuk Akadémiánk történetét a Széchenyi dicső nevéhez.

Összes ülésünk már 1924 januárius 28-án elhatározta, hogy ezt az évnapot ünnepiesen fogja megülni, és pedig nem csupán egyetlen ünnepély ihletés, de gyorsan múló perceivel, hanem egy sorozatával az előadásoknak, melyek Akadémiánk százéves működésének minden ágát egyenkint fölkarolják és megismertetik s melyeket összegyűjtve fogunk kiadni, hogy így százéves tudományos munkásságunkról a nemzetnek lelkiismeretesen beszámoljunk. Már eddig, a jelen év folyamában több akadémiai ülésen hallottunk előadásokat, melyek az Akadémiánk történetével válhatatlanul összeforrt nagy férfiú korszakos működésének különböző oldalaival s alapítói tettével is foglalkoztak. Megbízást adtunk arra leghivatottabb tagtársainknak, hogy mutassák ki intézetünk hatását a lefolyt évszázad alatt külön-külön a magyar nyelvtudomány, a magyar irodalom és költészet, a classica phi­lologia, a képzőművészet és művészettörténet, a zeneművészet és zeneirodalom, a történettudományok, a jog- és államtudományok, a közgazdaságtan és a philosophiai tudományok, a földrajz, a biológiai és orvosi tudományok, a növénytan, zoológia, ásványtan, földtan, a műszaki tudományok, a physika, mathematika és chémia, a mezőgazdasági és erdőgazdasági tudományok fejlődésére. (…)

Mai ünnepi gyűlésünk bevezetéséül megkoszorúztuk gróf Széchenyi István cenki sírját, soproni és budapesti szobrát, úgyszintén koszorút helyeztünk az Akadémiánk megalapítása körül halhatatlanul érdemesült József nádor emlékszobrára. Mai ünnepi közülésünkre meghívtuk Magyarország főméltóságú kormányzóját, nemzetgyűlését és kormányát, a Magyarországon honos fenséges kir. hercegeket és hercegnőket az ország összes magas egyházi, katonai és polgári méltóságviselőit; meghívtuk továbbá tudományos intézeteinket és társulatainkat és meghívtuk a külföld mindazon társintézeteit, fennhatóságaikkal együtt, melyeknél jogosan föltételezhettük, hogy meghívásunkat szívesen fogadják, s az ünnepélyünkről kiküldés alakjában megemlékezett nemzetek itteni hivatalos képviselőit is. (…)

Az MTA alapítását ábrázoló bronz dombormű, Holló Barnabás alkotása. Fotó: Facebook / MTA Könyvtár és Információs Központ

Az alapítás száz év előtt végbement tényét előzményeivel és körülményeivel együtt ismertetni fogja főtitkárunk ma rövidebb s később közzéteendő terjedelmesebb jelentése s azt, főkép Széchenyi ténykedése szempontjából, az Akadémia megbízásából már egyszer részletesen leírta néhai Szász Károly társunk, a Széchenyi-szobor leleplezése alkalmából 1880-ban megjelent „Gróf Széchenyi István és az Akadémia megalapítása” című könyvében. Megnyitó szózatom keretében nem lehet föladatom Akadémiánknak bármi rövidre fogott történetét adni, csupán néhány különösen jellemző vagy emlékezetes vonás és tény említésére szorítkozom. Széchenyi szemei előtt, mikor az alapítást megindította, kétségkívül elsősorban nyelvművelő intézet létesítése lebegett: ezt a szempontot domborította ő ki s védelmezte az ellenkező felfogással szemben elnöki beszédeiben is és e szempontot Akadémiánk közel százéves működésében soha szem elől nem tévesztette. Azonban, hogy már az első szervezéskor, az alapítókkal egyetértve az összes tudományágak, sőt a szépirodalomnak felkarolása is tervbe volt véve, mutatja az alapításról szóló 1825–27-iki XI. t.-cikk, mely „a honni nyelvnek nem csak terjesztéséről, de egyszersmind annak minden tudományok s mesterségek nemeiben lehető kimíveltetéséről” mint feladatról szól; mutatja, hogy már az első szervezet, vagyis alapszabály hat tudomány osztályt ölelt fel, és pedig a nyelvtudományit, philosophiait, történetírásit, mathematikait, törvénytudományit és természettudományit s hogy már az első szervezéskor a nyelvtudományi és egyéb szakosztályokba összes akkor működött nagy költőink: Kisfaludy Károly és Sándor, Vörösmarty Mihály, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel és Kazinczy Ferenc beválasztattak. Ennek az eredeti tervnek megfelelően – bár utóbb egyszerűsített, három osztályra szorítkozó szervezettel – Akadémiánk igyekezett a tudományok összes ágait magyar nyelven minden rendelkezésére álló eszközzel művelni és fejleszteni, az egyes tagjaitól eszközölt kutatások, kísérletek és tanulmányok eredményeinek bemutatásával és megismertetésével, jutalmak kitűzésével és osztásával, kiküldésekkel és megbízásokkal, tudományos vállalkozások támogatásával s főképp oly művek, különösen forrásművek kiadásával, melyeknek közzététele a magánvállalkozástól nem várható.

A szépirodalom terén Akadémiánk munkássága szükségszerűen csak pályázatokra és bírálatokra szorítkozhatott, s e téren számos alapítói rendelkezés lelkiismeretes végrehajtása közben csak nagyon is éreznünk kellett az idők és viszonyok változását, amely magával hozza, hogy mai nap nyílt pályázatok nagyobb irodalmi becsű alkotások feltűnését alig eredményezhetik, sőt inkább csak illetéktelen próbálkozások elbírálásának terhét hárítják Akadémiánkra; miért is a pályázati eljárásnak az alapítók szándékának tiszteletben tartásával való módosítása annál inkább kell, hogy gondoskodásunk tárgya legyen, mert a régi alapítványok jövedelmeinek elértéktelenedése következtében az Akadémia úgyis egyéb anyagi eszközeit kénytelen a kiszolgáltatandó jutalmak kiegészítésére fordítani.

Tudós társaságunk mindig teljes tudatában volt és van annak, hogy a tudomány az emberiség közjava, melynek előegyúttal egyetértő közreműködésöket igényli. Ezért mindig és minden szakban igyekeztünk figyelemmel kísérni a társnemzetek tudományos működését, velük összeköttetést tartani fenn s a mi saját tudományos eredményeinket – amennyire nyelvünk elszigeteltsége és korlátolt anyagi eszközeink megengedték –, velük közölni. A világháború kitöréséig az Akadémiák nemzetközi szövetsége is – melynek tagjai voltunk – jó szolgálatot tett e téren; legújabban a Nemzetek Szövetségének védpajzsa alatt a tudományos együttműködés céljából nemzetközi bizottság alakult, mellyel mi is azonnal összeköttetésbe léptünk, s melynek fölhívására Akadémiánk vezetése alatt megalakult a szellemi együttműködés magyar nemzeti bizottsága is; azonban e szervezet gyakorlatilag inkább a háború következtében elszegényedett nemzeteknek – melyek közé tartozunk, sajnos, mi is –, a tudományos munkásság eszközeivel való könnyebb ellátása által lesz hivatva érvényesülni. Míg így Akadémiánk soha szem elől nem tévesztette a tudomány nemzetközi jellegét és vonatkozásait, mindenkor tisztában volt aziránt – s erre alapítóinak szándéka is kötelezte –, hogy neki első és főfeladata a tudományt nemcsak magyar nyelven művelni és terjeszteni, hanem összes magyar vonatkozásaiban ki is építeni. Művelni és fejleszteni nyelvünket, gyarapítani és – amennyire lehet – irányítani irodalmunkat, előbbre vinni nemzetünk történetének valódi megismerését, nemcsak történelmi művek útján, hanem főleg e megismerés kútforrásainak felkutatása és hozzáférhetővé tétele által. 

Borúra derű – A Magyar Tudományos Akadémia allegóriája. Johann Nepomuk Ender Széchenyi István rendelésére készített festménye. Az allegorikus kép előterében, antik festői viseletben, szelíd, nemes arcvonásokkal áll a műveltség istenasszonya, jobb karjával a magasba nyújtva a művelődés csészéjét amely felé a nemzet, hatalmas sas képében, kiterjesztett szárnyakkal közeledik. Az istennő bal karjával pajzsra támaszkodik, amelynek közepét Magyarország címere foglalja el. A címer mellett jobbra Minerva áll, amint a fátyol alatt veszteglő Pannónia leplét föltárja. A pajzs kerületén végigfutó kép, Attila és Leó pápa Róma előtti találkozását ábrázolja. A táj hangulata borús, de a háttérben már derülni kezd. A kép alatt az Akadémia jelszava olvasható: Borúra derű. 1831. A jelképet Széchenyi István tervezte és a nőalak – a felesége, Seilern-Anspang Crescence idealizált képmása – kivezeti a sötétségből az öreg szittyát, akit a sas ábrázol. Fotó: Wikipédia

Megismerni és megismertetni népünk sajátosságait, a magyar föld kincseit, természeti világunkat s mindazt, amit e földön bírunk. Elsősorban ez az, amit nemzetünk tőlünk joggal vár, amit alapítóink célul élénkbe tűztek, s aminek teljesítése által az emberiség tudományos köz­érdekének is a legértékesebb s egyedül csak tőlünk várható szolgálatot tesszük.

Tudós társaságunk megalakulása után s alig, hogy a múlt század negyvenes éveinek nagy nemzeti föllendülése munkásságában érvényesülhetett, ránk szakadt az uralkodóházzal és Ausztriával való súlyos összeütközés 1848-ban, s annak következményeképpen a szabadságharc, annak leveretése után pedig a másfél évtizeden át tartott önkény­uralom. 1848 és 49-ben Akadémiánk hosszú időn át egészen szünetelni volt kénytelen, azután pedig egész 1858 végéig működése csak szűkkörű, tisztán tudományos jellegű elő­adások megtartására szorítkozott; önkormányzatának felfüggesztése miatt választásokat nem eszközölhetett, magát ki nem egészíthette, s így már, úgyszólván kihalási állományra volt helyezve, midőn végre Széchenyi emlékezetes tiltakozó felszólalása s a Deák Ferenc jogvédő munkássága után Akadémiánknak legalább magyarságát megóva erősen kormánygyámkodás alá helyezett önkormányzattal, a tagválasztó nagygyűlést újból megtarthatta, mely alkalommal tudományunk és irodalmunk jeleseinek hosszú fényes sora vonult be tudós társaságunkba.

Az újra ébredett Akadémia csakhamar megmutatta, hogy a nemzettel érez, midőn 1859-ben a Kazinczy születésének századik évfordulója alkalmával, a nagy nemzeti apostol emléke ünneplésének megindításával erős lökést adott az általános nemzeti ébredésnek. Viszont a nemzet megmutatta, hogy Akadémiájával együtt érez, midőn akkori elnökünk, gróf Dessewffy Emil lelkes fölhívására a közadakozások oly bőségesen folytak be, hogy már 1865 őszén lehetővé vált ezt a fényes palotát felavatni, melynek csak e teremben látható monumentális festői dísze való későbbi időből, a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiből, Trefort Ágoston és br. Eötvös Loránd elnöksége idejéből. A visszavívott alkotmányosság immár saját házában elhelyezkedett Akadémiánknak termékeny és dúsan virágzó korszakát nyitotta meg, mely a legszebb kilátásokat nyújtotta a jövőre nézve, midőn a ránk kényszerített és szerencsétlenül végződött háború nemcsak óriási pénz- és véráldozatot követelt a nemzettől, hanem okozója lett annak, hogy hazánk ezredéves birtokterületének kétharmadát elragadták tőlünk.

A magyar nemzetből sohasem lesz kiirtható az a meggyőződés, hogy országának ez a kíméletlen megcsonkítása igazságtalan és az illető országrészek, sőt az európai közjó szempontjából is helytelen és káros volt. A magyar nemzet soha sem fog lemondani a reményről, hogy a jobb belátás felülkerekedése volt ellenségei nagyobb részét is meg fogja győzni annak a szükségességéről, hogy a hazánkon elkövetett igazságtalanságot minél nagyobb mértékben jóvátegyék. De egyáltalán nem rendelkezvén erővel arra, hogy sanyarú helyzetünket magunk változtassuk meg, lassú felvilágosító munkára kell szorítkoznunk és egyelőre be kell rendezkednünk a nekünk meghagyott területen a békés, termékeny munkásságra tudományos téren is, számítva arra, hogy a jelenlegi feszültség enyhültével legalább a szellemi együttmunkálás elszakadt véreinkkel tudományunk, irodalmunk javára mind kevesebb nehézségbe fog ütközni. A politikai összeomlással egyidejűleg bekövetkezett súlyos gazdasági válság Akadémiánkra is egész terhével ránehezedett. Vagyona túlnyomó része kötött jövedelmezőségű értékpapírokból, több mint 2 millió aranykorona erejéig hazafias kötelességből szerzett hadi kölcsönkötvényekből állván, jövedelmének ez a része pénz­értékünk katastrophalis hanyatlásával majdnem megsemmisült: s miután ugyanakkor és ugyanazon okokból bekövetkezett a papír- és a nyomdaárak óriási emelkedése, az Akadémia az elé a helyzet elé volt állítva, hogy bevételei alig fedezhették az általános drágaság miatt szintén lényegesen emelkedett személyi és házi kiadásait, s tulajdonképpeni tudományos célokra, nevezetesen könyv- és folyóirat-kiadásokra, valamint könyvtára gyarapítására eszközei egyáltalán nem maradtak.

A Magyar Tudományos Akadémia. Fotó: Facebook / Magyar Tudományos Akadémia - MTA - hivatalos oldal

Ebben a minden előbbinél súlyosabb válságában Akadémiánknak segítségére jött az állam és a társadalom. A magyar nemzet törhetetlen életerejének és élni akarásának talán valamennyi közt legfényesebb bizonysága, hogy akkor, mikor hazánk ezer sebből vérzett, mikor a ránk rótt kötelezettségek teljesítése s állami életünk fenntartása úgyis majdnem elviselhetetlen terhekkel sújtotta az adózó polgárokat, a magyar állam legfőbb tudományos intézetét bukni nem hagyta, annak a munkássága folytatására legszükségesebb anyagi eszközöket megadta. E tekintetben kedves kötelességem ebben az ünnepélyes órában megemlékezni a nemzetgyűlésnek és a jelenlegi vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak Akadémiánk e megmentése körül szerzett elévülhetetlen érdemeiről. Az állam segítő actiója két irányban érvényesült: törvény alapján államszolgálatba fogadta az Akadémia összes tisztviselőit és altisztéit – nem értve ezek alatt természetesen az akadémikusok által ellátott akadémiai tisztségeket – mi által a személyi kiadások legterhesebb részének gondjától szabadultunk; és a tényleges pénzértéket legalább megközelítő arányban emelte az Akadémiának szabad rendelkezésére álló állami javadalmat. De nem feledkezett meg az Akadémiáról a magyar társadalom sem. Anélkül, hogy bárkihez kéréssel fordultunk, anélkül, hogy gyűjtést rendeztünk vagy propagandát indítottunk volna, teljesen önkéntesen, szinte sugallatszerűen, mintegy öt évvel ezelőtt megindult az adakozás az Akadémiára s szinte lavinaszerű növekvéssel máig másfél milliárd koronára menő összeget eredményezett. Ez összegnek a valódi érték szerinti számbavétele nehéz, mert egybegyűlésének kivált első két éve összeesett pénzértékünk föltartóztathatatlan hanyatlásával, úgy, hogy a befolyt összegek ma értékelve nem adnak helyes fogalmat befolyásuk idejében fennállott értékükről; az akkori kisebb összegek a valóságban sokkalta nagyobbak voltak a mostani nagyoknál. El nem mulaszthatom megemlíteni, hogy e segítő actio megindítója két férfiú volt, az egyik gazdasági életünknek egy azóta már elhunyt érdemes veteránja : id. Pékár Imre, a másik főnemességünknek egy nagyreményű sarja: herceg Esterházy Pál. Mint ahogy már e kezdet társadalmi életünknek úgyszólván két sarkpontját kapcsolta össze, úgy az adakozások menete mind máig társadalmunk egészének, legkülönbözőbb köreinek az Akadémia iránti érdeklődéséről tett tanúságot, nekünk azt a megnyugtató tudatot nyújtva, hogy magyar közönségünk a legnehezebb viszonyokkal elszántan küzdő Akadémiától bizalmát, szeretetét meg nem vonta.

Éppen a mai ünnepély alkalmából örömömre és büszkeségemre szolgál kiemelhetni, hogy a legnagyobb magyar nemzetsége, a Széchenyiek, siettek hozzájuk méltó részt venni 200 millióval szaporított adományuk által. Mint a legújabban befolyt legnagyobb adományok nyújtóit tartozom fölemlíteni b. Korn­feld Móricot, ki egymaga 450 millióval volt intézetünk segítségére és a Salgótarjáni Kőszénbánya Társaságot, mely nagynevű elhunyt elnöke, Chorin Ferenc emlékére Akadémiánknál félmilliárdos alapítványt tett. Hazánk pénzügyi és közgazdasági viszonyainak most már biztosan remélhető megszilárdulása, azt hiszem, megengedi azt, hogy nem esve az ünnepi hangulattal járó optimis­musba, kifejezzem azt a meggyő­ződésemet, hogy Akadémiánk a magyar állam és a magyar társadalom segítségével immár leküzdte legveszedelmesebb válságát, s ha az eddigi támogatás el nem lankad, ha a mi részünkről nem fog hiányozni a szükséges körültekintés, mérséklet és óvatosság, most már fennakadás nélkül fog tovább haladni azon az úton, melyet nagy alapítói száz év előtt számára kijelöltek.

E nemzet háláját azok iránt a nagy alapítók iránt, kiknek emlékére gyűltünk ma össze, legnemesebben azzal fogja tanúsítani, ha ők soraiban mindig fognak méltó utódokat találni.

Berzeviczy Albert