A virágok meg a gyertyák száma nem fejezi ki azokat az érzéseket, melyeket megélünk, amit magunkban hordozunk, s azt sem, amit az elhunytakról emlékeinkben őrzünk és tartunk meg. Sem a minél több, a minél nagyobb virág, sem a gyertyák mennyisége nem pótolhatja a hiányukat, nem enyhítheti a veszteség miatt érzett fájdalmat. Ahogy ez fordítva is igaz, hogy a „muszájból” való gyertyagyújtás nem világít rá a bensőséges kapcsolódásra és tiszteletteljes megemlékezésre, hanem inkább csak kifelé, a külvilág „szemének” szól.

Az, hogy milyen emlékeket őrzünk halottainkról, teljesen személyes. De tudnunk kell azt, hogy amíg a szívünkben élnek, addig velünk maradnak. Fizikailag már nincsenek velünk, de amikre tanítottak, amiket adtak, közös pillanataink nem múltak el, továbbra is itt élnek bennünk. A közös idő, amit együtt töltöttünk, mindenképp gazdagította életünket, és ezt magunkban hordozzuk mindhalálig. Azért, amit kaptunk szeretteinktől, mindig hálásnak kell lennünk, hiszen valamilyen mértékben hozzájárultak ahhoz, amilyen emberré mi magunk váltunk. 

És ez a megemlékezés szépsége, hogy tudatosíthatjuk magunkban: mivel nem elszigetelten élünk, hatással vagyunk egymásra, egymás életére. Ez magában hordozza a felelősséget is, hogy mi az, amit mi adunk magunkból, milyen emberek vagyunk, milyen értékekkel rendelkezünk, mit örökítünk tovább. Tudjuk-e azt, hogy mindennapi megnyilvánulásaink milyen hatással vannak környezetünkre, kapcsolatainkra? Hiszen fontos lenne, hogy a felebaráti szeretet hassa át minden kapcsolódásunkat a világgal, ugyanis ezáltal tehetjük szebbé a magunk és mások életét is. Belső (lelki) világunkból fakadó önkifejezésünk az az érték, ami példaként képes világítani életünk során. És azután is.

Az élet és természet állandó körforgásának talán éppen ez az egyik legnagyobb tanulsága: hogy emberi mivoltunk véges, ezért kár elpazarolni önző földi dolgokra időnket, és hogy a szeretet az egyetlen, ami a halál után is megmarad.

Keresztes Erika 
bizalmi tanácsadó