Az ARTprinter Könyvkiadó jóvoltából újra kézbe vehetjük az Üdvözlet Orbaiszékről című, immár második, jelentősen bővített kiadásban megjelent albumot, amely több mint hatszáz korabeli képes levelezőlap segítségével idézi meg egy letűnt világ arcait, ízeit és mozdulatait. A könyv képanyagát összeállító és magyarázatait jegyző Beke Ernő évtizedek türelmes gyűjtőmunkájával mentette át az utókor számára azt a vizuális emlékezetet, amely Orbaiszék és elsősorban Kovászna városának múltját őrzi. A kötethez a Székely Nemzeti Múzeum is hozzájárult, több ritka, eddig kevésbé ismert képeslap feltárásával, így az album nem pusztán egy személyes gyűjtemény közreadása, hanem közösségi örökségből felépülő emlékkönyv is.
A kötet ajánlása különösen bensőséges, az olvasó számára is meleg érzést teremt. A mű Beke Ernő nagymamájának, özv. Bardócz Regina Emmának állít emléket, aki évtizedeken át, 1908-tól egészen 1971-ben bekövetkezett haláláig működtette a híres Bardócz-mofettát a Petőfi Sándor utca 9. szám alatti ház melléképületében. A szerző számára Kovászna nem csupán földrajzi hely, hanem egy élő, illatokkal, hangokkal és érzésekkel teli időréteg, amelyben a gyermekkori nyarak varázsa újra és újra felidéződik: a padlás titokzatos mélysége, a családi udvar virágainak tarka szövete, a piac zsibongása, a patak medréből felszivárgó borvíz különös, csak ott ismerhető íze. E személyes emlékezés az olvasót is saját régmúltjának keresésére hívja, hiszen a képes levelezőlapok nem csupán idegen emberek és régi helyek képei, hanem kollektív emlékeink hordozói, olyan pillanatok őrzői, amelyekben sokan egyszerre ismerhetnek magukra.
A kötet bevezetője a képes levelezőlap műfajának történetén keresztül a múlt vizuális kultúrájának szélesebb összefüggését tárja fel. A képeslap születése 1870-re tehető, amikor egy német kereskedő először illesztett képet egy postai lapra, és ezzel elindított egy kulturális jelenséget, amely nem csupán eszközzé, hanem szimbolikus tárggyá vált. A képeslap fénykora az 1890–1914 közötti évtizedekre esik, amikor a világban egyre gyorsult az utazás, az érintkezés és a hírek áramlása, és az emberek mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy a távolságot személyes hang és személyes kéz nyoma hidalja át. A képeslap ekkor már nem csupán üdvözlés, hanem sajátos világérzékelési forma: a hely, az idő és a társadalmi hangulat egyszerre rögzült rajta.
A 20. század történelmi hullámzásai különféle arcokat adtak a képeslapnak. Az első világháború idején propagandahordozóvá vált, a frontvonalak, katonai jelenetek és búcsúzó szavak képeit közvetítette; a két háború közötti időszakban visszafogottabbá vált, majd a szocializmus évei alatt sablonos témavilág uralta, ahol az eredeti hang és személyes tónus többnyire háttérbe szorult. A rendszerváltás után sokan remélték a képeslapok új virágzását, ám a gyors kommunikációs technológiák, a telefon, az SMS és később az internetes képmegosztás visszavonta a papíralapú üzenet küldésének társadalmi rutinját. Mégsem tűnt el: megmaradt azok számára, akik képesek értékelni a kéz írását, a papír tapintását, a kép mögött meghúzódó pillanatot.
A kötet tíz nagy tematikus egységben vezeti végig az olvasót Orbaiszék és Kovászna múltján úgy, hogy a képeslapok időrendben és témacsoportokban egymást erősítve mesélik el, hogyan változott a város és környéke. A vasútállomástól indulva kirajzolódik az érkezések és indulások világa, amikor a fürdővendégeket fiákerek és később autóbuszok fogadták, és a város első benyomása az utazás élményén keresztül formálódott. Innen továbbhaladva megelevenedik a Főtér, amely a közösségi, gazdasági és társasági élet középpontja volt: üzletek, vendéglők, szatócsok, alkalmi beszélgetések, találkozások, vásári zaj és ünnepi csendek váltakozása.
A város képe különösen eleven lesz a hideg és meleg fürdők, a mofetták és a Pokolsár ábrázolásain keresztül, hiszen Kovászna fürdővárosi jellegének rejtett és mégis meghatározó lényege éppen itt mutatkozik meg. A képeslapokon látható fürdőélet egyszerre testi gyógyulás és társadalmi találkozás: vízben oldódó fájdalmak, napfényben felszabaduló beszélgetések, gyógyulni remélő és mulatni vágyó emberek közössége.
A kötetben szereplő sétatér, a villák, a mofetták, az iskola és templom képei a helyi szellemi és közösségi értékek továbbélésének bizonyítékai. A háborús jelenetek a történelem roncsoló erejét mutatják, ugyanakkor azt a szívós állhatatosságot is, amely a közösség túlélőképességét jellemzi. A későbbi fejezetekben feltűnnek Orbaiszék falvai, egyesek virágzó, mások eltűnt vagy alig felismerhető világokként: Barátos, Zabola, Gelence, Papolc, Kommandó és számos más település olyan arcát mutatja, amely több helyen már csak a képeslapon maradt meg.
A szerző hangsúlyozza, hogy ez a munka nem lezárás, sokkal inkább állomás. A világban szétszóródva még számtalan lappangó képeslap él, arra várva, hogy valaki felismerje bennük a múltból felénk üzenő tekintetet. A könyv tehát nem csupán album, hanem felkérés a közös emlékezet folytatására: arra, hogy ami elveszne, azt megmentsük, ami feledésbe merülne, azt kimondjuk, ami eltűnne, azt visszahozzuk.
