– 1946-ben születtél Bodokon. Iskoláidat szülőfaludban, majd a csombordi kertészeti és borászati technikumban végezted. Miért éppen ezt az utat választottad?
– Azért, mert a szüleim szegények voltak, és oda nem kellett fizetni. Anyám betegnyugdíjas volt, apám a tanácsnál dolgozott, de nem volt nagy jövedelme. Politikailag sem voltunk kedvező besorolásban, talán mert dédnagyapám kuláknak számított, nagyobb kúriája volt. Hárman vagyunk testvérek, fiúk. A bátyánk a Székely Mikó Kollégiumba járt, és hiába volt első tanuló, nem volt ösztöndíja... Csombordra, a borászatra bárkit felvettek, és nem kellett fizetni, amit úgy tudtunk meg, hogy az iskola egyik igazgatója Bodokról származott. Sokat adott nekem Csombord, nagyon szerettem az iskolát, a tanárokat. Szenzációs osztályfőnököm volt: Csávossy György, a neves borász és irodalmár. Valójában csak a véletlen műve, hogy nem maradtam meg azon a pályán, mert nagy reményekkel indultam, és kedvemre való volt... De visszatérve a családra: az öcsém már újra a Mikóba járhatott, ő állatorvos lett, a bátyám földrajz szakos tanár.

– Hogyan emlékszel Csávossy Györgyre? Mit jelentett ő számodra?
Rendkívüli ember volt, nem lehetett nem követni őt. Minden érdekelte, szakértője volt az irodalomnak, képzőművészetnek, borászatnak. Volt, amit átadjon a diákjainak. Ezenkívül tanárként, pedagógusként is kiváló volt, értett a diákok nyelvén, valósággal ittuk a szavait. Kirándulni jártunk vele, gyógynövényeket gyűjtöttünk stb. Utolsó magyar osztályos fiúiskola volt ez, és Csávossy elérte, hogy mindnyájan egy húron pendüljünk vele. Aki ismerte, mindenki kedvelte, a diákjai és a kollégái közül is. Egyszer, pár évvel ezelőtt találkoztam vele egy nagyenyedi eseményen, és felelevenítettük a csombordi éveket, nagyon jót beszélgettünk. Büszke vagyok rá, hogy a diákja lehettem.

Az első színházi munkája. Barabás Zsolt fotója

– Az 1965-ös diplomázás után a prázsmári állami gazdaságban, majd a sepsiszentgyörgyi borászati vállalatnál dolgoztál. Mesélj erről az időszakról!
– Prázsmáron rövid ideig dolgoztam technikusként, de nem volt könnyű dolgom, vesződtem az emberekkel. Ősz volt, a betakarítás időszaka, és arra kellett figyelnem, hogy rendben haladjon a munka, miközben a munkások élelmezése is a feladatkörömbe tartozott. A kantinból futottam a mezőre, intézkedtem, rohantam egész nap, és állandóan vitatkoztam az emberekkel, mert senkinek semmi nem tetszett. Hála Istennek elvittek onnan katonának, mert akkor jelent meg a száj- és körömfájás nevű betegség az állatok között, ezenkívül ezervalamennyi tonna kukorica volt a szabad ég alatt, az én felelősségemre. Miután elmentem katonának, hoztak még embereket, és két évbe telt, amíg azt a rengeteg kukoricát elszállították Konstancára. A katonaság után már nem mentem vissza a prázsmári gazdasághoz, hanem a sepsiszentgyörgyi borászati vállalatnál dolgoztam. A pincemester csalt oda, de nekem nem volt meg az érettségim, a csombordi négy év nem volt középfokú iskola. A munka mellett tehát estibe is jártam, hogy érettségizzek. Nehéz napjaim voltak, annyi időm sem volt, hogy ebédelni hazamenjek, a borpincétől rohantam le a leányiskolához órákra. Amikor kijöttem, kenyér már nem volt az üzletben, vagy akkorra már be is zárt a bolt... Mégis jó volt az az időszak, fiatalon, tele erővel, energiával. Így érettségiztem le. Később a bortöltődéből átcsaltak a sörpalackozóhoz, ahol addig dolgoztam, amíg Brassó Derestye nevű városrészében épült egy új palackozó, és a miénket fölszámolták.

– 1970 és 1986 között kirakatrendező voltál. Hogyan lesz egy borászból kirakatrendező?
– Vonzott ez a munka. Ott voltak a kirakatrendezők raktárai, ahol palackoztuk a sört, így kapcsolatba kerültem velük. Ők csaltak oda, de könnyű volt engem odacsalni, mert érdekelt a dekoráció, akkor már jártam a művészeti népiskolába is. A Fogyasztási Szövetkezet kirakatrendezője voltam.

Hétköznap a műhelyben. Barabás Zsolt fotója

– Mit tanultál a művészeti népiskolában?
– Képzőművészetre jártam, szép dolgokat készítettünk, minden évben volt kiállításunk. Nagyon szerettem oda járni, Kiss Béla festőművész volt az egyik tanárom, a másik pedig Szilágyi Géza szobrász, aki sajnos korán meghalt. Én abban az iskolában otthon éreztem magam, rajzoltunk, festettünk, tanultunk, nagyon-nagyon jó volt a hangulat. Szent hely volt számomra.

– Mindezek mellett fontos része volt az életednek az ikebanakör is. Mesélnél erről?
– Nagyjából ugyanakkor kezdtem el virágrendezéssel is foglalkozni, amit Kiss Béla tanáromnak köszönhetek. Azért vágtam bele ebbe is, mert szépnek éreztem. Nagyapám, aki korán meghalt, rajztanár volt – valószínűleg tőle örököltem a kézügyességemet és a művészetek, esztétika iránti érzékenységemet.

– Mikor és hogyan kerültél a színházhoz?
– Bákai Balázs, a színház akkori aligazgatója valamennyire ismert engem, és ő ajánlott be kellékkészítőnek. Ez 1986-ban történt, fel is vettek. Hála Istennek, mert nagyon szerettem ezt a munkát, valójában ezzel telt az egész életem.

Diákok műhelylátogatása. Barabás Zsolt fotója

– Melyik volt az első színházi munkád?
– Egy Constantin Codrescu-rendezéshez készítettem három bábut, amelyek az előadásban játszó színészeket jelképezték. A rendező nem kérte, hogy a bábuk hasonlítsanak a színészekre, de én meglestem őket a büfében – Rozsnyai Júliát, Csapó Györgyöt és Kalamár Györgyöt –, és róluk mintáztam a bábukat. Codrescunak nagyon tetszett, hogy a figuráim felismerhetően hasonlítottak a színészekre, ezért kitalálta, hogy a függöny előtt legyen egy folyamatosan forgó fogas, és arra akasztották a három bábut. Jól indult a karrierem, ennek örömére az a három bábu végig ki volt téve a színházi műhelyem falára, amíg csak megvolt a műhely...

– Nehéz lenne felsorolni, hogy mi mindent készítettél az elmúlt évtizedek alatt. Élnek benned emlékezetes munkák? Vagy melyek voltak a legnépszerűbbek?
– Nem emlékszem már, hogy melyek voltak a népszerűbb munkáim, valójában mindig azt szerettem leginkább, amelyiket éppen készítettem. Csak az maradt meg a színházi munkámmal kapcsolatosan, hogy állandóan valami új kihívással kellett szembenéznem, egész életemben fúrtam, faragtam, bütyköltem, és ez boldoggá tett. Próbáltam mindig igényes munkát végezni, ha kellett, rajzoltam, festettem, agyagot formáztam, mint a képzőművészek, szobrászok... Gyönyörűséges volt számomra ez a tevékenység.

Zayzon Ádám kiállítása 2014-ben. Toró Attila fotója

– Én fel tudnám sorolni néhány emlékezetes munkádat. Ilyenek voltak például a vaddisznófejek a Bocsárdi László által rendezett Lear királyban, vagy a Szent Korona az ugyancsak Bocsárdi által rendezett Bánk bánban... Továbbá a bábszínház bábjai... Nem beszélve arról az óriási sárkányról, amelynek a fejébe beépítetted a Trabantodat... Ezt nem láttam, csak hallottam róla...
– Hát, igen, ilyeneket készítettem... Az a bizonyos sárkány az első városünnepre készült, az első Szent György Napokra. Rendeltek tőlem egy nagy sárkányt, s kitaláltam, hogy akkorát készítek, hogy férjen bele a fejébe a Trabantom. A Székely Mikó Kollégium udvarán raktam össze, s onnan kitérve itt vonultunk fel vele az akkori főtéren. A kipufogógázt bevezettem az orrába, s szándékosan több olajat töltöttem a benzinbe, hogy jobban füstöljön. Nagy sikere volt, mindenfelé körbevitték a városban, s filmezték. Szerették az emberek.

– Hogyan szoktál elkezdeni egy munkát?
– Attól függ, miről volt szó. Rajzolni szoktam először, de nem voltam én nagy rajzoló, inkább csak összedobtam valami vázlatot. Mert én rajz nélkül is láttam, mindig pontosan el tudtam képzelni, hogyan kell kinézzen, amit készítek. Egy kezdetleges vázlat után azonnal nekifogtam a végleges változatnak. 

– Milyen anyagokat használtál általában? Változtak-e az anyagok az évtizedek során?
– Nem sokat változtak. Talán a lépésálló polisztirén volt az, amelynek örültem, amikor megjelent, mert nagy térfogatú, és könnyű volt vele dolgozni. Azelőtt általában agyagból kellett megformáznom a tárgyakat, ami bonyolultabb volt, lassabban ment: gipsz- vagy szilikonformát kellett készíteni, negatívot, abba beleönteni az anyagot, és megcsinálni újból... De az is szép, érdekes munka volt. 

Nagy-Kopeczky Kálmánnal és Nagy-Lázár Jocóval a Bikfalvi kiállításon. Barabás Zsolt fotója

– Mesélted egyszer, hogy gyakran összegyűjtesz különböző tárgyakat az utcáról. Meglátod a kacatban a nyersanyagot... Általában miket gyűjtöttél, mi alapján döntötted el valamiről, hogy egyszer használható lesz számodra?
– A kartondaraboktól az újságpapírig, polisztiréntől a színes üveg- és fémdarabokig mindent összegyűjtöttem a műhelyben, mert ezekből dolgoztam. A lépésálló polisztirén előtt rengeteget kasíroztam, ami azt jelenti, hogy a papírt apróra téptem, beáztattam, s azzal vontam be különböző felületeket. Lehetett az kisebb vagy nagyobb felület, bármekkora. Általában domború alakzatok, például arcok készítéséhez használtam előszeretettel ezt a technikát. Türelemjáték volt, sokszor rengeteg időt felvett, de szerettem.

– Kikkel, milyen rendezőkkel dolgoztál együtt szívesen?
– Például Bocsárdinak nagyon sok kelléket készítettem a különböző előadásokhoz. Jól megértettük egymást Bartha Jocóval, a díszlettervezőjével. Nagy-Kopeczky Kálmánnak, a bábszínház egykori vezetőjének is rengeteg kelléket és bábot készítettem: kicsiket, nagyokat és több méter magas óriásiakat is. Gyakran dolgoztam Simó Enikővel, a bábszínház egykori díszlettervezőjével is, sok mindent együtt készítettünk nálam, a műhelyben. Más városokból is gyakran felkértek egy-egy munkára: Székely­udvarhelyről, Csíkszeredából, Gyergyószentmiklósról, Temesvárról és máshonnan is. Általában a rendezők hívtak, akik ismertek. Márkó Eszter például nagyon sokszor munkát ajánlott a különböző színházaknál, ahol rendezett. Vele közeli viszonyban vagyok, a lányom barátnője is...

Feleségével, Melindával a Csukásban

– Ha jól tudom, te már 2010-ben nyugdíjba mentél, de utána még rengeteget dolgoztál...
– Igen, tavalyig, 2024-ig folyamatosan dolgoztam. Szerettem a munkámat, most is jobban érezném magam, ha dolgoznék, csak jelen pillanatban nincs ahol. Kaptam egy óriási műhelyt, ahol nagyon hideg van, nem lehet kifűteni, télen nem lehet ott dolgozni. És az igazság az, hogy a tavalyi agyvérzésem vagy agyérgörcsöm után próbálkoztam egyszer, hogy csináljak egy fejet, s nem sikerült. Hogy mennyire javult a helyzetem azóta, nem tudom, de akkor, a betegségem után nem tudtam megcsinálni. Nem akartam elhinni, hogy így megfogott egy egyszerű kellék. Vettem egy centist, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kell megmérni egy fejet. Szóval nagyon megviselt engem ez a betegség...

– Mi is történt pontosan?
– Reggel volt, jöttem munkába, s bementem a bankba valami pénzügyet intézni. Akkor nyitották az ajtót, kezdtek bemenni az emberek, s ahogy én is bementem, éreztem, hogy valami furcsa történik velem. Kijöttem, a lépcsőkön le, de éreztem, hogy nagyon nincs rendben valami. Neki kellett támaszkodnom a falnak, s úgy jöttem, de nem tudtam leérni ide, a színházig. Pontosabban leértem, csak nem emlékeztem semmire... A takarítónők szóltak a feleségemnek (aki akkor kapusként dolgozott a színháznál – szerk. megj.), hogy baj van velem. Nem tudom, mit láthattak rajtam. Azonnal hívták a lányomat is, és elvittek a kórházba. Teljesen eszméletlen voltam aznap... Lehet, hogy a Jóisten akarta így, hogy befejezzem ezt a munkát. Mert a közérzetem végig jó volt, a kórházban is, mindig. Amikor nem tudtam járni, olvasni, akkor is jó volt a közérzetem. Nem tudom, hogy ez mivel magyarázható.

Zayzon Ádám ikebanát készít 2020-ban. Toró Attila fotója

– Amit az elmúlt negyven év alatt végeztél, az valójában képzőművészet volt, de általában mégsem úgy kezelték. Sosem gondoltál arra, hogy elvégzed a képzőművészeti egyetemet?
– De, próbálkoztam vele. Kétszer is felvételiztem, de távol álltam attól, hogy bejussak. Jó lett volna, ha egyetemet végezhettem volna, de amikor tizenhárman, tizennégyen voltunk egy helyre, és a felvételizők hetven-nyolcvan százaléka már a középiskolában is képzőművészetet tanult, nem sok esélyem volt. Olyanok is akadtak a felvételizők között, akik tizenannyi éve minden évben próbálkoztak. De azért mégis megpróbáltam, mert élveztem a felvételit, rengeteget tanultam belőle.

– Volt két fontos kiállításod Sepsiszentgyörgyön: 2010-ben egy farsangi maszkokat és színházi munkákat felsorakoztató tárlat a színház előcsarnokában, 2014-ben pedig egy kevésbé ismert képzőművészeti munkáidból álló tárlat a Lábas Házban. Mit jelentettek ezek számodra?
– Úgy voltam ezzel, hogy szívesen megcsinálom a kiállítást, s nézzék meg az emberek, de nem akartam kiállni oda, s szerepelni. Soha életemben nem szerettem szerepelni.

– Mindig megnézed a színház előadásait. Miért? Mit jelent számodra a színház?
– Már azelőtt rendszeresen jártam színházba, hogy a színházhoz kerültem volna. Budapestre is azért akartam eljutni, még kirakatrendező koromban. Nehéz volt útlevelet szerezni, fel kellett iratkozni, s egy csomót gyomrozták az embert. Összesen csak háromszor kaptam útlevelet a rendszerváltozás előtt, amiben az is közrejátszott, hogy apám Szombathelyen végezte az iskolát, és dédnagyapám kulák volt. Na de végül is háromszor kiengedtek, és én Budapesten reggeltől estig mozikban és színházakban ültem. Olyan volt az a pár nap, amit ott töltöttem, mint egy színházi továbbképző. Még bábszínházba is jártam, pedig nem gondoltam volna, hogy egyszer a bábszínháznak is dolgozni fogok.

Feleségével, Melindával a műhelyben. Barabás Zsolt fotója

– Beszéljünk egy kicsit a hobbidról. Tudom, hogy nagyon szeretsz kirándulni, hegyet mászni, túrázni. 
– Igen, a túrázás a kedvencem, a mai napig is. Azt hiszem, a legszebb dolog az életemben a kirándulás. Hogy meddig bírom még, nem tudom. 

– Jól ismered a növényeket, gyógynövényeket is...
– Ez is a volt osztályfőnökömnek, Csávossynak köszönhető. Ő nem volt botanikus, de nagyon sok mindent megtanított nekünk a természetről. Rajta kívül pedig volt egy nagyon jó kertésztanárunk is, Csorba István. Már rég meghalt ő is. Nem tudom miért, de engem mindig nagyon érdekeltek a növények. Túl azon, amit az iskolában tanítottak.

– Úgy tudom, kedveled a dzsesszzenét is. Hogyan kerültél kapcsolatba vele?
– Már meséltem az ikebanakörről és Kiss Béláról, vele hallgattunk rengeteg dzsesszzenét. Ő képzőművészetet végzett Bukarestben, és ott ismerkedett meg a dzsesszel. Mindennap ez szólt nála, így ismertem meg, és így kedveltem meg én is ezt a zenét. Többször szerveztünk itt fent, a nagy művelődési házban dzsesszkoncertet és amatőr képzőművészeti kiállítást egyidőben. Ha ezeket is összeszámolnám, elmondhatnám, hogy nagyon sok kiállításom volt.

A nagyobb kellékek a színház hátsó udvarán készültek. Barabás Zsolt fotója

– Ha újrakezdhetnéd az életedet, ugyanezzel foglalkoznál, vagy valami más munkát választanál?
– Csakis ezzel foglalkoznék. Teljes életet éltem, ez a munkakör, amiben dolgoztam, kielégített. Nem volt egyetemem, végzettségem, de próbáltam mindent igényesen elkészíteni és nagyon szerettem a munkámat.

– Milyen érzés a saját kellékedet látni egy előadásban?
– Jó érzés, de a másénak azért jobban szoktam örülni. Ha látok valami olyan kelléket, amilyent én még nem készítettem, és szép, akkor az nagy örömmel tölt el. Sőt, örülni tudok még a vásárolt kellékeknek is, ha szépek. Ha látok egy előadásban egy szép kelléket, valamikor felmegyek a kellékraktárba s alaposabban is szemügyre veszem.

– 1986 óta közel negyven év telt el. Változott-e a színház a kellékek szempontjából az elmúlt negyven év alatt?
– Nem nagyon. Én legalábbis mindig olyan anyagokból dolgoztam, amit könnyen be tudtam szerezni, nem volt szükségem különlegesen ritka dolgokra. Úgy látom, hogy inkább szakemberből van ma hiány, egyre kevesebben értenek a fiatalok közül a bütyköléshez, mindenki csak ahhoz ért, amit az iskolában megtanult. Ha valamit meg kell oldani, futnak a szakemberhez, asztaloshoz, lakatoshoz... Régebben többet barkácsoltak az emberek, egy kicsit mindenki értett mindenhez.

– Zayzon Ádám kellékkészítő tehát befejezte a színházi pályafutását?
– Be. Amikor innen a műhelyemből kikerültem, akkor fejeztem be. Talán jobb is így... Néha arra gondolok, hogy ez is hozzájárulhatott az agyvérzésemhez, hogy innen kikerültem. Mert pont abban az időben történt, amikor ürítettem ki a műhelyt, még nem voltam egészen kiköltözve... Szerencsére ott van a bodoki házunk, a kert, vakolok, ültetek, a gyomlálást is szeretem... Szóval nem unatkozom.

(Az interjú eredeti, bővebb változata a Játéktér folyóirat 2025. tavaszi lapszámában olvasható.)