Később kimondatik, hogy hazug vagyok.
A faluban a pap minden vasárnap felmegy
a szószékre, prédikál. Tőle hallom, és a szégyen
kimarja a szemem. Pedig semmiség. A templomban
lopva megkóstolom a szenteltvizet. Nem árulom el,
milyen az íze. A kátét végül nem tanulom meg.
De Istent szeretem.

Az eljövetelről
Harmadnapja várom az eljöveteled.
Elmondom, amit tudok, anyámról, apámról,
félek bevallani, üresnek látlak, mint a dióburkot,
amit a fúrólégy megkárosít. Mennyi munka!
Kivájni a magot a csonthéjból, vagy feltörni
a zárt kapcsú makkot, számolni a termést,
válogatni a selejtet, elrakni hidegebb napokra.

Ameddig a szem ellát, felparcellázott telkek,
tölgyek, szomorúfüzek, alma- és vadkörtefák,
a fenyveseket nem is említem, mégsem elegendő
a lombcsoport, szeretném tudni, mit mond
rólam az alföldi élet, megértik-e az ottmaradtak,
hogy így alakult, és ez igaz, hegyeket
nem tudok mozgatni, és amúgy se lenne illendő
feldúlni a vidéket, marad minden a régiben,
hasad a föld, mint a termés csonthéja a kő alatt.

Belátom, nem tapasztalat vagy, hanem állandó,
nem a világ része, hanem szemlélője, én pedig
boldog aggodalomban gondolom el: nekünk
találkozni se kell, hogy szeressük egymást.
És még ha el is hagynak, meg is csalnak, hátam
homorítják, húsom tépik, csontom törik, ha már
semmi se köt össze magammal, megmutatod,
hol a határ, amin túl látszólag minden ép, ott
csend lesz, és én tétova léptekkel feléd indulok.

És látom, hogy
előrelép, aki gyáva.

A jog, mint kettébontott dió,
épp most görög el másik felétől.
És becsukom a szemem, hallgatok.
És becsukod a szemed, hallgatsz.
Közös nyelven panaszkodunk,
a termés utolsó darabkáit fogaink
közt ropogtatjuk. Isten ellenünk
semmit, és őellenük sem. Nem
akarunk mást, csak kitartani
a kézfogást egy zsúfolt buszon.

Előrelép, aki gyáva.

Melleden heverek napoknak hitt
egy-pillanatig. Aki megítél, mint
termés válogatásán a romlottat,
nem különb, csak gyáva.
Végül komposztot csinálnak
belőlünk. Arra még jók vagyunk,
hogy tápláljuk a földet.

Szolgaságunk első napján
elhervadunk. Nem engedünk
az ő jogaiknak.

Mozdulatlan makacsság
Ha volna merszem, elszeretnék tőled
logikát, matematikát. Nézd, kezem
az óramutató mánusával mozdul,
feléd int, ölelésbe ránt.

A mérték: sok maszk, felhalmozva
az előszobában, fogasra. Melyiket
emeljem le? A közelség: átrajzolni
arcomat válladdal.

Hiába ring bennem az elutasítás
édes íze, látom, amit látok:
rettentő ez az együttállás,
ez az ellentétes körforgás.

Nem a nyelvet kérem, elég ebből,
mozdulatlan makacsság, dönthet
a kar, a láb, de ne az ész,
ne a megfontolás.