Tanítói munkája mellett Lőrinczi Vencelné Dénes Etelka (1927–2012) egész életét faluja népművészete megismerésének, kutatásai eredménye átadásának szentelte, és arra is törekedett, hogy faluja népművészetét a felnövő nemzedékek is megismerhessék – mondta köszöntőjében Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Árapataki élő népművészet című kötet múlt heti bemutatóján a múzeum Bartók Béla-termében. A Lőrinczi Vencelné Dénes Etelka által 2003-ban jegyzett, több száz árapataki varrottas és írott-tojás-mintát tartalmazó kiadványt Dávid Gyula irodalomtörténész, a kötet szerkesztője és Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a kiadvány lektora mutatta be.
A tanítóképző elvégzése után Lőrinczi Vencelné Dénes Etelka visszatért szülőfalujába, ahol a tanítás mellett 1973–1982 között vezette a sepsiszentgyörgyi Népművészeti Iskola varrótagozatát, részt vett a Kriza János Néprajzi Társaság, a gyergyószárhegyi Szépteremtő Kaláka, a sepsiillyefalvi hagyományőrző alkotótáborok rendezvényein, előadásokat tartott Sepsiszentgyörgyön, Árkoson, Baróton, Brassóban, a Kriza János Néprajzi Társaság pályázatain három alkalommal, budapesti néprajzi pályázatokon hat ízben díjazták munkáit – ismertette Vargha Mihály.
Népművészete tekintetében Árapatak ragyogó múltú település, jelenleg egy szomorú sorsú falu – szögezte le Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa. Az árapataki varrottasok már az 1896-os milleniumi kiállításra és a párizsi világkiállításra is eljutottak, az ország több városában és Magyarországon is ismertté váltak – mondta a kötet lektora. Ahhoz, hogy ez a csodálatos népművészet fennmaradhasson, küldetéstudattal rendelkező tanítókra, lelkészekre, értelmiségiekre volt szükség, ilyen volt Benczédi István iskolaigazgató és felesége, akik már az iskolában megtanították varrni a gyermekeket, lányuk, Benczédi Mária már nemcsak tanított, hanem gyűjtötte is a kézimunkákat, és ilyen oktató volt Csulak Magda tanítónő az 1930-as években, aki varrottasok készítésére és a szövés művészetére tanította a falu lakóit – emelte ki Szőcsné Gazda Enikő.
Dávid Gyula irodalomtörténész Árapatakon született, s bár gyermekkorában hamar elkerült a faluból, az árapataki népművészet fennmaradását, továbbörökítését szívügyének tekinti. Az általa vezetett Polis Kiadónál 2025-ben megjelent, Árapataki élő népművészet című kötetről azt mondta, nem a könyvespolcra szánták, hanem kézikönyvnek, amely használható, amely alkalmas arra, hogy varrókörökben megtanulják az árapataki mintákat. Erre szolgál a szerző által milliméterpapírra lerajzolt 415 minta, a rojtkötés, a szövési technikák bemutatása, a közel háromszáz írott-tojás-minta pontos rajza és mellette a minták jelentésének magyarázata. Szőcsné Gazda Enikő szerint művészettörténeti érdekesség, hogy minden mintának külön neve van: tulipános, nagy csillagos, berbécsszarvas, almás, lapis, apró rózsás, szilvamagos, nagy tányéros, veszettutas, barackmagos stb., és az is egyedi, hogy címeres varrottas minták is vannak, mint a Báthory-címeres (a kötet fedőlapján is megjelenik), Bocskai-koronás, és helyi különlegesség a muszájformás hímzés, amelyről lejegyezték, hogy ennek kötelező módon bele kellett kerülnie a pereforomba (a férjhez menő lány hozományának árapataki megnevezése).
A szerző alapos kutatással tudományos elemzést is ad arról, melyik minta még hol található meg a magyar nyelvterületen, és közli, kitől és mikor gyűjtötte – hangsúlyozta a könyv 97 esztendős lektora. Azt a tényt, hogy egy minta szélesebb körben is elterjedt, nem a falu szegénységeként értékelik, hanem általában a minta régiségére vall: minél régebbi egy minta, annál több népcsoport veszi át – szögezte le a néprajzkutató. Kérdésére, miszerint manapság élő-e a népművészet, Dávid Gyula egy ide illő történettel válaszolt: Dénes Etelka az édesanyja útmutatása alapján készítette el az első kézimunkáját, egy kis kendőt, és amikor készen volt, az édesanyja behajította a vízbe, és azt mondta, azért, hogy tudjon úgy varrni, mint a vízfolyás. És ő ezt tette egész életében.
