Égető Jenő

Égető Jenő az erdővidéki Köpecen született. 1944 novemberének végén harmadmagával sikerült megszöknie a foksányi internálólágerből. Az egykori határőr honvéd az Úz-völgyi, illetve csobánosi összeomlás után a visszavonuló maradék magyar zászlóaljak katonájaként, sok társával együtt, felettesei beleegyezésével, illetve rábólintására lemaradt és hazament Köpecre. Néhány hét múlva, 1944 őszén a román csendőrök sok falubeli társával együtt elhurcolták a sepsiszentgyörgyi gyűjtőfogházba, onnan a földvári haláltáborba került. Bevagonírozták, és Földvárról Foksányba szállították a Szovjetunió lágereibe irányított magyar férfiakat. Égető Jenő több ízben próbált megszökni, míg végül ötödik próbálkozását Foksányban siker koronázta.

Égető Jenő lakatosinas volt, amikor leventekatonaként 1944-ben kivezényelték a Keleti-Kárpátok védővonalába, s még húszéves sem volt, amikor hazulról elhurcolták. Szökése után háromszoros gerincműtétet követően már nem vállalhatott fizikai munkát, ezért 1950–1952 között Ürmösön iskolatitkárként, ezután néhány évig a Feketehalom melletti Concordia-bányánál, majd Predeálon boltosként dolgozott, végül 1958-ban hazajött Köpecre, ahol a szénbányáknál 1984-ig, nyugdíjba vonulásáig raktáros volt, majd Brassóban élt haláláig.

Ez deportálás volt

(…) Az öregek, akik végigjárták a tizennégyi háborút, ők már tudták, hogy nincs más kiút, a háború el van vesztve, itt annyit tehetsz, hogy bár magadat, a bőrödet mentsd meg, s amilyen sorba jutsz, olyanba jutsz, de tovább élsz. Hát akkor az öregeknek a nagyobb része hazajött Köpecre: Csinta Laci bácsi, Csinta Imre, Égető János, Karácsony Pista bácsi, Demeter Sándor, Sebestyén Géza bátyám, Sebestyén Mátyás bátyám s a fiatalokból Sebestyén Matyi, Sebestyén Mózi, Sebestyén Sándor, Sebestyén Gida, Gáll Béla, Égető Miska, én, s akik ugyebár abba a rajba s szakaszba tartoztunk. Bagotai Gábort s Balló Domokost rajtaütésszerűen még a Kárpátokban elfogták, elvitték, ők már az orosz betöréskor fogságba kerültek. Talán Májgut Jani is ekkor, evvel a széteséssel került haza. Mindenki abban járt, hogy ha már úgy sincs remény, akkor legalább hazafelé igyekezett. Szeptember közepe lehetett, mire hazakerültünk. Már békés civilek voltunk. Mi nem ártottunk senkinek, a front megkövetelte azt, hogy védekezzünk, a parancsokat végrehajtottuk, ők is lőttek minket, mi is lőttük őket... de ez lejárt.

Hazakerültünk, hát nem telt el sok idő, szeptember végén vagy október elején lehetett, én már munkába is álltam Baróton. A bevonulás előtt Kósa Lajos lakatosmesternél voltam inas, s ahogy elvittek a háborúba, félbemaradt a tanoncélet, még nem voltam levizsgázva, gondoltam, megyek gyorsan, végezzek el még vajegy hónapot, hogy aztán engemet is vizsgáztassanak le, kapjam meg a mestermunkát, s szabaduljak fel. No, s akkor ezt végzem, s hát egyszer valaki mondja:  Apád azt izente, hogy gyere haza gyorsan, mert keresnek a csendőrségtől.

Gondoltam, mi a kutyafüle lehet, hát se nem öltem, se nem raboltam, se rosszat nem tettem, a csendőrség mégis keres... Hazajövök, azt mondja apám: Fiam, itt járt Tódor Csiki Sándor bácsi, többször megzörgette a zsalugátert, hogy: Hol a fia? Adja elé, rejtegeti! Fel kell menni az őrsre.

Hát felmentem az őrsre, de azt üzenték, úgy kell menni, hogy legalább három napra legyen élelem, ruhát, rongyot, ami kell, amit gondol, vigyen az ember magával, mert három napra be kell vonulni oda. De ki tudta, hogy mi lesz ebből a bevonulásból, katonaságra vonultatnak, vagy munkára visznek, vagy mi... De már mindjárt megkezdődött a deportálás... Ez deportálás volt, de az áldozattal nem tudatták, hogy te el leszel víve, s aztán csak a híred jön haza... Nagyanyám sírt, anyám sírt, jön a szomszédból Máris néni, rokonság: Ne sírjon, Rózsika, ne sírjon, Rózsika, hagyja, ha elviszik, hát elviszik, de legalább világot lát...

A barcaföldvári hírhedt kőpincék egyik bejárata. Fotó: Benkő Levente

Na, én megláttam. S a többiek is jól meglátták... Én hazajöttem, de hogy jöttem haza... A kúrián, a csend­őrségen összegyűjtöttek, s helybeli szekereseket, fuvarosokat arra köteleztek, hogy rakjanak fel padokat a szekérre, mert ezeket az összegyűjtötteket el kell szállítani. (…)

Na, bevittek Sepsiszentgyörgyre a régi börtönbe. Megtöltötték velünk a börtönt, különböző falvakbéliekkel... Közben sokan jöttek szülők a fiaik után. Megtudták, hogy hol vagyunk, s egyiket-másikat a szülők pénzzel, mivel, de kiváltották. Az őrök, az őrmesterek s még azon fejjel, a tisztek is megmódosodtak akkor, mert az emberek vitték a sok pénzt, hogy a férfiakat ki tudják váltani. De mi szegényebbek voltunk, miből csináltunk volna pénzt? Mert oda nem volt elég pár lej, hanem oda sok lej kellett. Édesapám öt-hat holdas szegény gazdálkodó volt, gyenge középparaszt. Ebből éltünk, ebből nőttünk fel, mindenért megdolgoztunk, de mindenünk megvolt. Szentgyörgyről nem sok embert tudtak kiváltani, csak vajegyet. Engemet sem tudtak kiváltani. Bévagonéroztak, s elvittek.

Földváron

Nem is tudtuk, hova leszünk el, hát elvittek Földvárra. Bekísértek a lágerba, az ott volt a vasúttól a falu felé terjedő részen. Az valamikor az orosz foglyoké volt, még amikor a harc folyt. Abból a lágerból hordták ki az orosz katonafoglyokat Ágostonfalvára a hegyoldalba, Macskalikba, a kőbányába. Még gyermekek voltunk, hányszor hallottuk, hogy az oroszok estefelé énekelnek, amikor a munkát letették. Na, betettek Földváron a földbunkerekbe. Egymás mellett, egymást érték a földbunkerek. Azok úgy néztek ki, mintha a sima földre letennénk egy V alakú tetőt, de középen kiásnánk egy olyan méter szélességű ösvényt hosszan, az a járda. Kétfelől egészen be a fedél alá el volt terítve a földre a rogozsina (gyékényből, sásból font szőnyegszerűség, románul – B. L.), s az volt az ágynemű. Középen volt a bejáró, még le kellett menni vagy négy-öt lépcsőfokot, s avval az ember bent volt a bunkerban. Volt vagy nyolc ilyen bunker. S akkor voltak még különböző épületek, színek, s a fertőtlenítő szín, volt ott borbélyműhely, mosoda, minden, s vele szemben volt egy nagy gazdasági iskola, az is mind tele volt foglyokkal. Hátrább, arrébb volt a közös sír. Látta, milyen nagy? Most kerítették be az oroszok. Ugye, járt ott? Volt ott egy nagy sírkő, de még mielőtt az oroszok bekerítették a helyet, valakik lebontották. A múltkoriban bántott, hogy nem tudtam elmenni. Mert nekünk, magyaroknak volt ott egy sírkő, amelyik igazolta, hogy a sok magyar száraz csont oda van bétemetve!

Tiszta ártatlanul drótok mögé kerültünk. Avval vádoltak, hogy a román templomot a negyvenes évek elejin lebontatták a fiatalsággal, a leventékkel, s azokkal, akiket oda besoroltak, akiket köteleztek. Nekünk, leventéknek rendes önkéntes munkák voltak szervezve, amit az akkori helybéli leventeparancsnokok irányítottak. Negyvennégy után ők azt mondták, azért vagyunk bűnösek, mert a román templomot lebontották a magyarok. A kúria udvarán állt volt pirosban a templom. Hát ugye, ezt parancsra építette az a köpeci magyar nép, amelyet erre köteleztek. Annak idején, a harmincas években a román hatóságok kötelezték a magyar lakosságot, hogy közmunkával építsék fel a román templomot, s amikor megfordult a világ, jött a bécsi döntés, akkor a magyarok azt mondták: Itt nem volt ilyesmi, s ezt a szép kúriát nem takarjuk el!

Nem tudom, valahol fennebb milyen parancs született, mert ezt az emberek nem a saját fejük után tették, s ebbe minket is belekavartak annyiban, hogy mint gyermekeket, leventéket vittek oda bontani. Ami annyiból állt, hogy a téglát ki kellett válogatni s ki kellett rakni. A templom csak pirosban állt, még nem volt elkészítve. Rendes ortodox típusú templom volt.

Megszökni

Köpecről huszonvalamennyien voltunk Földváron. Na, betettek a lágerba, s most már megállapodtunk, mert mindenkit valahova bétettek, bédugtak. Mi például abba az épületbe kerültünk, ahol a fertőtlenítő kazánok be voltak építve. A sok emeletes priccs hosszan húzódott. Éjjel annyi volt a poloska, hogy nem tudtunk aludni, mert leptek el. Úgy jöttek, mint a hangyák, s hiába vakaróztunk, úgyis állandóan jöttek reánk.

Telt-múlt az idő, november lehetett már. A fogolytábor részire volt a hidvégi mezőben ültetve kukorica, káposzta, zöldségféle, s kivittek minket kiszedni, betakarodni. Leszedtük a kukoricát, máskor levágtuk a káposztát. Mind törtem a fejem, már azelőtt is többször megfordult a fejemben, hogy jó volna megszökni, ember, hát miért hoztak ide minket? Mi nem ártottunk, mi nem vagyunk hibásak senkivel szemben, mégis ide vagyunk telepítve, hát mit akarnak velünk?... Itt, ugye, román komándáment volt, román parancsnok, román katonaság, ezeknek adtak át a csendőrök. Ha egyszer magyar falu volt, akár volt katona, akár nem, a magyar férfiakat zavarták be a lágerba. Ez deportálás volt. Amikor mentünk keresztül a hidvégi hídon, a húgom és még más köpeciek megérkeztek, ott várták a foglyokat, hogyha viszik ki a mezőre, legalább tudjanak szóba elegyedni. Észrevettem a húgomat, s a négyes sorból kiléptem a szélire, szóltam a másiknak: Állj be a helyemre, hogy lépjek a szélire, mert itt van a húgom, legalább egy szóra...

Megemlékezés a barcaföldvári fogolytábor utolsó tömegsírján álló emlékműnél. Fotó: Szekeres Attila

De szólni nem lehetett, mert az őr már abba a helybe figyelmeztetett, reánk szólt, hogy a civil mit kerül kapcsolatba a fogollyal. Intettem a húgomnak, hogy csak várjatok, mert estére behoznak, a kapunál megtalállak, s akkor biztosan megengedik, hogy a csomagot beadják. Egész nap vártak reánk, eljött az este, de nem tudták ideadni a csomagot, s ott kellett háljanak a faluban. Másnap is kivittek a mezőre, s ahogy dolgozunk ott a káposztásban, az őr, egy fiatal sugár gyermekecske volt, azt mondja, fogjam meg azt a vedret, s a patakról hozzak vizet neki. Jó, megyek, de akkor nem gondoltam arra, hogy megszökjek. De amikor a patakból kimerítem a veder vizet, eszembe jut, hogy hoppá, innen most jól el tudnék szökni. A vizet el is öntöttem, a vedret ott hagytam, már indulnék is, s akkor jut eszembe, állj meg, hát a húgom engemet vár, hogy a csomagot átadja, ha én nem leszek ott, akkor őt veszik be!... Mert ilyent még csináltak. Jó, hogy én férfi vagyok, s ő fehérnép, de akkor is beveszik a foglyok közé, többet nem engedik ki, s akkor akaratomon kívül én keverem bajba a húgomat... Hoppá, nem lehet... Újból megmerítettem a vedret, s vittem. Másnap aztán megkaptam a csomagnak valamennyi részét, mert az őrök megdézsmálták. Húgom ott hagyta a kapunál, hogyha jövünk, adják átal... Ez volt az első lépésem arra, hogy megszökjek. Közben a lágerben folyt az élet, betakarodtunk, késő ősz lett, mikor vittek munkára, mikor nem.

Jött december, jött a téli időszak, hideg, hó, minden, napirenden volt a sok halott, örökkétig haltak meg az emberek, akiket stráfszekérrel vittünk ki a gödrökbe. Tudja, a gödröket úgy ástuk, hogy amint az egyik rendnek ástuk ki a gödröt, a másik rend halottra a földet hánytuk rea. Képzelje el, mennyi halott volt, amíg így felnőtt az a domb... Egy akkora domb legyen csak csontokból?... Mert a hús az elrothad, s csak a csontok maradtak. Azt ki kéne ásni, hogy hadd lám, mi van ott. Hát ott ezer magyar csont van... Beálltak a hidegek, a barakkban töltöttük az időt, heverésztünk, de örökké nem ültünk a barakkban, hanem közben kijöttünk, beszélgettünk, lötyögtünk. Naponta egyszer adtak valami ételt a fogolykonyháról, legtöbbször káposztáslevet. Nem rizskása volt benne, hanem búza volt a sarvalt káposzta közi beléfőve... S akkor reggel sorakozó teára. A kenyeret kiosztották, ők nem bajlódtak véle. Minden három napra egy kenyeret kidobtak tizenkét embernek. (…)

Egy alkalommal kint sétáltam az udvaron, s észrevettem, hogy a földbe ásott barakkok háta megett, ahol a drótkerítés elhúzódott, hát ott valaki somfordál, valaki a dróthoz közeledett. A drótkerítés mentén minden ötven méterre voltak az őrállások, éjjel a reflektorok mellett, ez minden lágernál így volt. S valahol a közepe táján nappal az ember már megcélozta, hogy körülbelül hol és hogy lehetne elszökni. Hát én itt, ezen a részen nemigen törtem a fejem, hogy lehetne megszökni, de olyan hirtelen jött alkalom volt, észrevettem, hogy szökésre készülődnek. Ott volt két német s egy paniti magyar, de egyikük sem tudta, hogy észrevettem őket. A két német szervezhette meg az egészet, mert közülük az egyik elszökött. Amikor az elmenekült, az őr észrevette s riadót kiabált. Az egyik németet elfogták, a másik kimenekült. Engem nem tudtak elfogni, mert elszöktem, ugyan nem kifelé, hanem befelé, s befutottam a legközelebbi földbe ásott bunkerba. (…) Tehát sikerült megmenekülnöm, de nem sikerült elszöknöm.

Azonban itt, Földváron harmadikszor is megpróbáltam a szökést. Az úgy történt, hogy már jó hideg tél volt, s a sofőrnek mindegyre fagyott le a motra, jelentkeztem, hogy én értek az ilyesmihez, mert lakatosságot is tanultam. Mondom, jó, hogy nem vagyok autószerelő, de tudok segíteni ilyent-olyant, ha kell, például a vizet leengedni a hűtőből este, amikor a sofőr a kocsival visszajött a lágerbe, s reggel meg tudom tölteni vízzel a hűtőt, azonkívül meg tudok olajozni, zsírozni ezt-azt. Brassói sofőr volt, Tudoran Nicolaénak hívták, ha jól emlékszem. Még magyarul is tudogatott, beszélgettünk, s odafogadott maga mellé. Ő a földvári lágernek hordta az élelmet, géás (G. A., gospodărie anexă – mellékgazdaság, románul – B. L.) volt, lehet, hogy katonai rangban lehetett, de civilben járt. Előfordult, hogy egy-egy útra civil foglyot is vitt magával rakodómunkásnak, de erre külön papírt kellett kérni, hogy kit engednek el vele. Szóval megengedte, hogy a kocsin segítsek neki. Amikor a barakkból megláttam a kocsit, már mentem, s intézkedtem, reám bízott mindent. Nem zárta be a kocsit, én kipucoltam, hátul a karosszériát is, a vizet kiengedtem a hűtőből, nehogy éjjel belefagyjon. A kocsinak csőből forgó kardántengelye volt, valami Chevrolet vagy milyen márka lehetett. Tehát a kardántengely nem szabadon forgott, hanem egy csőben. Az eszem azon járt, hogy erre a csőre én jól fel tudnám szerelni magamat: amikor megy ki az autóval a lágerből, egy egyszerű lécet keresztülteszek a mellem alatt, a lábamat hátul felteszem a kocsi hátsó tengelyére, s meg vagyok mentve. Sokat segítettem neki, de úgy gondoltam, én evvel a szökéssel rosszat nem csinálok senkinek, hanem magamat mentem. El kéne tehát szökjek, s evvel a kocsival el is tudnék szökni, mert valahol csak megáll, s vagy kijövök alóla, vagy ott maradok, s ő majd elhúz felettem, de mindenképpen ki vagyok hozva a lágerból. Egyik nap felszereltem magam a kocsi aljára. A lágerkapunál kifelé is, befelé is rendszeresen megállították a kocsit, az őrök megnézték a karosszériát, a vezetőfülkét, hogy mit visznek ki vagy be. Két őr kísérte a kocsit. Hát a katonaságnál is van ilyen ellen­őrzés, ami a lágereknél még szigorúbb volt. A kapunál az őr már elengedte a kocsit, hogy mehet ki a kapun, már ment volna ki Földvár felé, s ahogy a kapun kifordult, ember, az egyik őr olyan szemes volt, hogy meglátta hátul a lábamat... Ahogy meglátta a két lábamat, abba a helybe füttyentett. A kocsi megállott, de a sofőr sem tudta, mi történt. Odajön az őr, s a szuronnyal kezdi döfögetni a lábamat, hogy szálljak le onnan. Leszállok, s a sofőr is odaérkezett. De én annyit kaptam, olyan pofokat. A sofőrtől...

– De ce ai făcut?... Miért tetted?... Mit csináltál? Engem viszel bele a bajba, ezért engedtem neked?!...

Na, gondoltam, vége a becsületnek... De én nem akartam rosszat, hanem magamnak akartam jót, hogy meneküljek. Nem sikerült... Az egyik őr hátrarugódott az irodáig, s ott átvett a nagy görbe orrú, a parancsnok, nem tudom hogy hívták, Manea, vagy minek hívták, fekete volt, mint a sár, nagy. magas görbe cigány volt. Összevissza rugódtak és vertek, s akkor azt mondja a cigány: Hátra a pincébe!

Ott voltak a kárcserok deszkából. A hegyoldalba vájt pincékben tartották a zöldséget s pityókát. Jól elvertek, azt hittem, egy oldalbordám sem marad rúgatlan s épen. De túléltem, s gondoltam... ez volt a harmadik, s ez sem sikerült...

Terveztünk

De közben örökké terveztünk. Azt terveztük, hogy majd, amikor visznek ki a vagonokba, akkor fog sikerülni. Szakaszok szakaszokat értek, amikor megjött a szerelvény. Háromezer embert vittek ki egyszerre a vagonokba, ott pedig gyúrni kellett kifelé a népet. A vonat harminchat kocsiból állott, s annyi marhavagonba háromezer ember fért be. Mi heten, köpeci fiatalok, azt terveztük, hogy amikor a menetoszlop eléri a vonatot, amikor az első fogoly kiér a vasúthoz, akárhova leszünk beosztva, akár elöl, akár hátul leszünk, abban a pillanatban kiszökünk a csoportból, neki az őrnek, s a fegyvert elvesszük tőle. Nem lövünk meg senkit, hanem csak elvesszük a fegyvert, leszereljük, s a nép, aki akar, az fusson szanaszét. Amikor ez megtörténik, neki a hidvégi hídnak, s ott ki az erdőkbe, s onnan haza, le Bölön felé, s mindenki, amerre tud, meneküljön. Igen, de reggelre a lágertól az állomásig az út teli volt hegyivadászokkal, a Brassóból kivezényelt golyószórós, géppuskás katonákkal. A szemben levő, hidvégi réten géppuskát állítottak neki a szerelvénynek, a vonatnak, úgyhogy ott megmoccanni sem lehetett. Ez a terv is füstbe ment.