Kutatásuk gyakorlati eredményt is hozhat, mert akár az űrkutatásban is hasznát láthatják a tapasztaltaknak. Urák István Baróton született, tanított Erdővidék több általános iskolájában, doktorálását követően a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán kapott állást, majd lett tanszékvezető. Közel húsz év után tért haza Háromszékre, a múlt egyetemi tanévtől Sepsiszentgyörgyre költözött.

Különleges barlang

Cseh barlangászok 2022-ben fedezték fel a Vromoneri-kanyonban a több szempontból is érdekes barlangot. Országhatáron van, bejárata Görögországban, jelentősebb része pedig Albániában található, határőrök védik a területet. A barlang a nagy sodrású Sarandaporo folyó hideg vizén átgázolva közelíthető meg, az abban található gazdag élővilágot egy állandó hőmérsékletű, 26 Celsius-fokos kénes forrás élteti. A csehek jelezték, rengeteg élőlény található a barlangban, begyűjtöttek néhány pókot, amelyeket szakembereknek adtak át elemzésre, majd cikket is közöltek róla.

Egy román szakember által vezetett nemzetközi csoport, amely néhány éve felfedezte és tudományosan is feltárta a dobrudzsai, szintén egyedinek számító Movile-barlangot, úgy döntött, megvizsgálja a Vromoneri-kanyonban lévő barlangot is. A Kaliforniában élő Șerban Sârbu arachnológust keresett, Urák Istvánt ajánlották, majd elküldték neki meghatározásra a barlangból származó pókokat. Urák és a csehek meghatározása nem egyezett, ezért genetikai vizsgálatnak is alávetették az egyedeket. Az eredmények a székelyföldi kutató véleményét támasztották alá, így a következő expedíciónak ő is tagja lehetett.

Kénes élet 

A barlangban nincs fény, és a hidrogén-szulfid-szintje igen magas, ez teszi egyedivé az ottani világban az életet. A kénbaktériumok oxidálják a hidrogén-szulfidot, az azáltal nyert energiával a szén-dioxidot szerves vegyületekké alakítják, azok egy részét pedig a szúnyogok fogyasztják, a pókok viszont hatalmas hálójukkal a szúnyogokra vadásznak. Valójában nem is kell nagyon sokat várniuk, mert a hatalmas rajokban élő rovarok „sült galamb módjára” repülnek a szájuk elé. Urák István meséli, bár ismernek néhány hasonló barlangot, egyikben sincs ilyen gazdag élet. Az ugróvillásokat (Collembola) kétujjnyi rétegben találni, valósággal seperni lehet a forrás környékén.

Az igazi szenzációt az jelenti, hogy a lakásaink, pincéink és padlásaink sarkában is megtalálható házi zugpókok (Tegenaria domestica) mennyire másként viselkednek ott. A barlangban élők, bár hagyományos tölcsérhálókat készítenek, azok annyira közel kerülnek egymáshoz, hogy egy idő után úgy tűnik, a hatalmas összefüggő, már-már nemezszerű háló közös mű. A 106 négyzetméternyi hálón megközelítőleg hetvenezer egyed található, és fokozza a különlegességét, hogy a zugpókok mellett békésen él még ott legalább negyvenezer tüskésfejű vitorláspók (Prinerigone vagans). 

„Ha itthon fogok két zugpókot és beteszem őket egy dobozba, hamarosan egymásnak esnek, és valamelyik felfalja a másikat. A barlangi pókok viszont nemhogy nem lesznek kannibálok, de jól elférnek egymás mellett, sőt, békében tudnak élni egy további faj negyvenezer egyedével, valamint egyéb fajokkal. Valószínűleg azért van ez így, mert hatalmas a táplálékbőség, de szerepet játszhat az is, hogy a fényhiány miatt megváltozott a látásuk. Bárhogy is legyen, ez a viselkedésforma mindenképp érdekes, mert más körülmények között nem figyeltek meg hasonlót ennél a fajnál” – magyarázza az eset különlegességét Urák István. 

A cikk megjelenése nem jelenti a munka végét. Az elkövetkezőkben feltérképezik a teljes táplálékhálózatot (mekkora mennyiségű szerves anyag képződik és melyik szinten mennyi van belőle), vizsgálatnak vetik alá a fajok együttélését (az említett kettőn kívül más faj is él itt bőven, például a Vargyas-szurdoki barlangokban is nagy számban fellelhető barlangi keresztespók), és a háló tömegéből, amely valójában szerves anyag, megpróbálják kideríteni a kolónia korát is. A hasonló felfedezések iránt nemcsak a biológusok és ökológiai kutatók, hanem a NASA is érdeklődik. A kénes barlangok kutatása akár arra is választ adhat, hogy a távoli és kopár bolygók felszíne alatt létezhet-e mégis élet.

Gyorsfénykép Urák Istvánról

A kisgyermek Urák Istvánt már óvodáskorában lenyűgözte mindaz, amit az akkori köztévé Teleenciklopédia című adásában látott a természetről. A köpeci gyermek már akkor eldöntötte, biológus lesz, választása mellett később is konokul kitartott. Konokságának bizonyítéka, hogy a középiskolában Biológus volt a gúnyneve. Többször is mondták neki, jó, rendben, biológia szakot végzel, de akkor tanár leszel és gyermekeket tanítasz, nem a világban kószálsz. Végül mindenkinek igaza lett: tényleg tanár lett, de az ő álma is teljesült, hiszen kutathat, ami által olyan helyekre juthat el, amelyeket a tudományt népszerűsítő tévéadás egykor bemutatott.

Gyermekként minden elérhető állatot hazavitt – tartott gyíkot, halat és darazsat is –, de a pókoktól félt. Az öccse, csak hogy bosszantsa, pókokat fogott, s próbálta ijesztgetni velük. Meglehetősen zavarta, hogy tart a pókoktól, ezért úgy határozott, megbarátkozik velük. Befogott néhány pókot, üvegbe tette, gondoskodó gyermekként etette őket, majd odáig jutott, hogy óvatosan kézbe merte venni. Akkor még nem tudta, az óvatosságra nincs nagy szükség, mert a romániai pókok közül alig néhány faj egyedei képesek csípni.

Amikor bejutott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia szakára, bentlakásában idősebb társai javasolták, már első éven kezdjen el valamivel komolyan foglalkozni. Kezdetben nagyon ellenezte  – úgy vélte, őt minden érdekli, ami biológiával kapcsolatos, legyen akár növény vagy állat –, de aztán csak meggyőzték, válasszon magának szakterületet. Ha már valami mellett le kellett tennie a garast, hát legyenek a pókok – mondta. Tanárai úgy vélték, választása nem a legszerencsésebb, mert nem nagyon akad, aki segíthet, egyedül pedig nehéz lesz. Na, de ő székely legény, szóval csak azért is belevágott.

Tényleg nem volt könnyű, de szerencséjére az igen ismert szaktekintély, a Németországba kivándorolt erdélyi szász Ingmar Weiss felkarolta. Kolozsváron találkoztak, adott neki határozót, és leült vele egyedeket vizsgálni, valamint elvitte annak az anyagnak egy részét, amelyet Markó Bálint és Máthé István kollégáival talajcsapdával szénafüveken gyűjtöttek. Ebből az anyagból, melyben Románia faunájában három új fajt is jeleztek, harmadév végére közös cikkük jelent meg. Ez sokat jelentett tudományos kutatói elindulásában.

A mesterszakon dolgozatának vezetésére Nicolae Tomescut kérte fel. A professzort ismerők úgy vélték, nem biztos, hogy vállalni fogja – a hosszú hajúakat nem kedvelte –, ám végül nemhogy együttműködtek, de a doktori képzésben való részvételt is felajánlotta számára.

A doktori tanulmányok ideje alatt általános iskolás tanárként dolgozott, volt Köpecen iskolaigazgató is, s úgy tervezte, továbbra is Erdővidéken fog oktatni. Számításait a Sapientia egyetemen dolgozó barátai húzták át, akik azt mondták, felvételizzen a környezettudomány tanszéken meghirdetett oktatói állásra: nem baj, ha nem sikerül, de legalább lesz egy görbe kolozsvári hétvégéjük. A versenyvizsga sikerült, a maradás mellett döntött, és két év múlva már tanszékvezető lett.

Mintegy húsz évig dolgozott a Kincses Városban, szerette is, de szíve hazahúzta: túl mélyek a gyökerei, és a nagyvárosi nyüzsgés sem neki való. Sepsiszentgyörgyöt viszont szereti, úgy véli, olyan hely, ahová elhivatott fiatalok felvételiznek, azaz olyanok, akikkel érdemes foglalkozni. Minden évben akad legalább két-három hallgató, aki komolyan dolgozik diákkonferenciai dolgozatán, s egyre többen mutatnak érdeklődést a terepmunka iránt is. 

„Úgy érzem, jó helyen vagyok. Olyan helyekre juthatok el, ahová gyermekként készültem, s olyan fiatalok képzésében vehetek részt, akik komolyan tanulni, sőt, doktorálni akarnak, kutatóvá, tudóssá válnának. A következő években egyvalamit nem szeretnék: az egyetemen tisztséget vállalni. Az adminisztráció helyett inkább az oktatásra és kutatásra fektetném a hangsúlyt” – összegez Urák István.