A Pro Urbe díjas irodalomtörténész, kritikus és nyugalmazott tanár tizennegyedik kötete ez, amely 2025 szeptemberében látott napvilágot a Kriterion Könyvkiadó gondozásában. A könyv az elmúlt évek során született irodalmi tanulmányokat, esszéket és kritikákat tartalmaz, és jól tükrözi Borcsa János sokoldalú, értékközpontú gondolkodását. A szerző a kortárs és klasszikus magyar irodalom közötti párbeszédet igyekszik újra és újra megteremteni, mindvégig szem előtt tartva az olvasó emberi és szellemi igényét: az értelmes szó, a kulturált vita és a művészi minőség iránti vágyat.

Minden könyv megjelenése ünnep

A rendezvényt Sarány István bevezetője nyitotta, aki egyben a könyv szerkesztőjeként is szólt a közönséghez. Kiemelte, hogy egy új könyv megjelenése mindig különleges pillanat, főként egy olyan korban, „amikor az írott szót sokan próbálják megfosztani becsületétől és a gyors, felszínes információk uralják a mindennapokat”. Mint mondta, „nem minden papírhalmaz nevezhető könyvnek. A valódi könyvnek lelke van – szerkesztett tartalommal, igényes nyelvezettel és gondolatisággal születik. Borcsa János munkája éppen ezért igazi ünnep: a gondosan megírt szó diadala”.

Sarány István visszatekintett a közös munkára is: korábban ő szerkesztette Borcsa János Az idő kihívásai című kötetét is, amely egy korábbi időszak írásait gyűjtötte egybe. „Nehéz szerkesztői munka volt – vallotta be –, mert a szöveg annyira magával ragadó, hogy az ember hajlamos elfelejteni, épp dolgozik rajta”. Hozzátette: Borcsa János írásaiban mindig ott van a szellemi igényesség és a felelős gondolkodás; sosem hajlandó lejjebb engedni a mércét az olvasó kedvéért, hanem inkább az olvasót emeli fel, hogy közös gondolkodásra hívja.

Irodalom és tanári hivatás

Borcsa János felidézte pályája fontosabb állomásait. Elmondta, hogy életét mindig az irodalom és a tanítás kettős szeretete határozta meg. Pályáját a szentkatolnai iskolában kezdte, majd tanított könyvkiadói környezetben és tanítóképzőben is, végül nyugdíjazásáig ismét visszatért Szentkatolnára tanítani. „Én mindenekelőtt tanárnak tartom magam – mondta –, de ez a hivatás sosem választható el az irodalomtól, hiszen a tanításban is az emberi szó, a gondolat átadásának felelőssége a legfontosabb.” Sarány István kifejtette: azt is tudják, hogy közben rendületlenül írt. „Tudományos műveket, tanulmányt, esszét, kritikát, publicisztikát. Mint ahogy az is tudott róla, hogy tagja a hazai és a magyar írószövetségnek, e rendezvényt szervező E-MIL-nek – azaz az Erdélyi Magyar írók Ligájának –, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének. Nyilván az sem titok, hogy saját kiadót is vezet, a közösség számára hiánypótló műveket jelentetve meg” – hangsúlyozta.

Borcsa János beszélt arról is, hogyan inspirálták őt korábbi tanárai, akikben egyszerre látta meg a tudományos igényességet és a nyelv szépsége iránti alázatot. Az irodalomtörténész szerint az olvasás és az írás élethosszig tartó párbeszéd az emberrel és a világgal: „Amikor értelmezzük a művet, magunkat is értelmezzük – az irodalom ezért mindig önismeret is.”

A kritikus feladata

Sarány István kérdései nyomán a beszélgetés kitért a kritika mai szerepére is. Borcsa János szerint az irodalomkritikusnak ma is nélkülözhetetlen feladata van: hidat képezni az alkotó és az olvasó között. Ugyanakkor ez hálátlan és felelősségteljes hivatás – „a kritikus csak akkor hiteles, ha soha nem mond ellent a saját meggyőződésének”, tette hozzá.

Szó esett a 20. század utolsó évtizedeinek erdélyi irodalmi életéről, azokról az évekről, amikor a cenzúra, az ideológiai korlátok és a társadalmi feszültségek próbára tették az alkotói szabadságot. A szerző személyes példát is felhozott, felidézve első kötete, az 1984-ben napvilágot látott Megtartó formák megjelenésének történetét. „Abban az időben még egy könyv megjelenése is küzdelem volt. De éppen ez a küzdelem adott értelmet az írásnak” – mondotta.

Erdélyi irodalmi közösség

Az Olvasatokban az élet című kötet három nagyobb egységre tagolódik. Az első részben átfogó tanulmányok olvashatók, melyek irodalmi életműveket, alkotói világokat vizsgálnak; a másodikban rövidebb esszék és kritikák kaptak helyet, majd Zsidó Ferenc, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője által Borcsa Jánossal készített interjú zárja a könyvet. Ez az interjú mintegy összegzi a szerző gondolkodásmódját, világképét és hitvallását az irodalomról és az életről.

A könyvbemutatón Borcsa János arról is beszélt, mennyire fontos számára az erdélyi irodalmi közösség és annak kapcsolata az egyetemes magyar irodalommal. „Az a helyi gyökerekből táplálkozik, de az egyetemes szellemiségből nyeri éltető erejét” – mondotta.

Az elmélyülés terepe

A beszélgetés során hangsúlyt kapott a folyóiratok és a nyomtatott sajtó szerepe is. Borcsa János szerint az irodalmi lapok ma is kulcsszereplők a kulturális párbeszéd fenntartásában, hiszen a könyvkiadás nehézségei ellenére ezek jelentik az alkotók és olvasók közti élő kapcsolatot. „A digitális térben is marad igény a hiteles, szerkesztett tartalomra – mondta –, de az online világ zajában még fontosabb, hogy megőrizzük a papír alapú, maradandó formákat is. Az irodalom nem az azonnaliság terepe, hanem az elmélyülésé.” 

Saját tapasztalata szerint a napi sajtóban megjelent írásai mindig élénk visszhangot váltottak ki, ami azt bizonyítja, hogy a közönség igenis nyitott az igényes gondolatokra. „Ha egy szövegben valódi üzenet rejlik, az megtalálja az útját az olvasóhoz – függetlenül a felület méretétől vagy formájától” – fogalmazott.

Az est végére mind a szerző, mind a hallgatóság számára nyilvánvalóvá vált: Borcsa János életműve nem csupán olvasnivaló, hanem gondolkodásra késztető tükör – az erdélyi magyar szellemiség egyik mély, igazabb hangja.